Budapest, 1981. (19. évfolyam)

12. szám december - Kertész Péter: Beköszön, és húznak egy strigulát

jp alkalmasság, illetve a nemzőképesség eldöntése már a házasságkötés előtt megtörténne? Mondjuk a kötelező tanácsadás égisze alatt. Akkor kiderülne, hogy ebben a felállásban ezért meg ezért nem lehet gyerek. — Szerintem ez nem akadályozná meg a boldogító igen kimondását. Mert az ember, amikor megházasodik, mindenre gondol, csak erre nem. Valakivel együtt akar élni, szereti, satöbbi. Annyi minden motiválja ezt, lakás, anyagiak is erősen. Nem akarom trivializálni a dolgot, de megvannak a párválasztásnak azok a szabad lehetőségei, amelyek általában kikezdhetetlenek. Ettől függetlenül, ha már két ember egybekelt, kivizsgáltathatnák magukat, mielőtt családalapításba kezdenek. Ha pedig a nőnek akár halvaszülése, akár spontán vetélése, koraszülése vagy netán genetikai ártalommal született gyereke volt, akkor a következő terhességet semmi szín alatt ne vállalja, jóllehet a legtöbb asszonyt azzal bátorítják az intézetben, ahol koraszülött gyermeke meghalt, hogy sebaj, majd szül egészségeset legközelebb. Ahelyett, hogy azt mondanák neki, jöjjön majd vissza, és csak akkor vállalja megint a terhességet, ha azt mi szakmailag indokoltnak tartjuk. Tehát először azokat kell megfogni, akiknek már volt sikertelen kísérletük, utána azokat, akik most vágnak neki először és legvégül — de ez még nagyon messze van — a házasulandókat. — Van-e olyan intézmény Budapesten, ahoi sokkal magasabb a csecsemőhalandóság, mint a többiben? — Van. a miénkben. Itt a szülések 38—40 százaléka koraszülés. A fővárosi koraszüléseknek körülbelül a 30 százaléka nálunk történik. Egyébként azért sem lehet területi összehasonlítást tenni, mert van akinél nagyon jó a halálozási statisztika, mert hozzánk küldi a pacienseit. Például az újpesti főorvos nem vállal olyan szüléseket, amelyekhez nincsenek meg a feltételek. Nálunk ha bárki idő előtt szül, öt perc múlva inkubátorban van a gyereke. Éjjel-nappal gyermekorvos van a szülésnél. Ezt Újpesten nem tudják biztosítani, ezért a főorvos kiadta az ukázt: márpedig — függetlenül a személyes kapcsolatoktól — a kismamát be kell küldeni a Schöpf-Mereibe. Én sem engedem nálunk szülni azt, akiről kiderül, hogy cukorbeteg. Átküldőm szépen az Orvostovábbképző Intézetbe, mert ott erre fel vannak készülve, s JOBBAN ÉRTENEK HOZZÁ. Mindenhez mi sem érthetünk. Csakhát mifelénk a mai napig olyan német rendszerű kórházi ellátás van, aminek az az alfája, hogy a professzor vagy főorvos mindent tud. És általában nagyon nehezen viselik el, ha egy részterületen más tájékozottabb. Pedig ez nem baj. Nekem, ha van egy betegem, akinek a méhszáján seb van, azt a Csáki Gábor nézi meg. Ha a beteg ezt szóvá teszi, azt mondom: asszonyom, ő ért hozzá. Attól, hogy elfogadom a véleményét, nem leszek kisebb doktor. Ha ezért itt hagy, isten áldja. — Megítélése szerint a rendelkezésre álló progresszív ellátási kapacitás elegendő? — A szülészet-nőgyógyászat terén elegendő. — Akkor meg nincs kihasználva. — Nincs kihasználva. Ami hiba van, a mi hibánk, általában az egészségügyi ellátásé. A beteg nem tudja megítélni az ellátás színvonalát, csak a bánásmódot. Nemrégiben feldolgoztuk 532 halvaszületésnek, három esztendő veszteségének a teljes anyagát. Volt köztük 52 iker-halvaszületés is — mint utólag kiderült. Tudniillik csak három esetben tudták, hogy valójában mire számíthatnak. Mi volt a hiba! Az illető doktorok nem vették észre, hogy a terhesség nagyobb, mint amire a hetek számából következtetni lehetett. Ha ultrahangra küldik az anyákat vagy egyéb vizsgálatokat végeznek el rajtuk, könnyen kiderült volna az igazság. S akkor, ha bevarrják a méhszájukat, türelmesen fektetik őket a kórházban, orvosi felügyelet mellett meglehet, egészséges gyermeket szültek volna. Éppen most van nálunk egy ilyen asszony, aki hamarosan ikreknek ad életet. De a felismeréshez primitív eszközök is elégségesek. — A képzetlenség vagy a felületesség okolható az elmaradt gyermekáldásért? — A jó ég tudja! Sokszor az ember nem is tudja feldolgozni az eseményeket. Ezeket a kollégákat kikérdezem, figyelem a munkájukat: alapjában jól képzett, a dolgukat ellátni képes emberek. De az általános érdektelenség valahogy nálunk is érződik. Mégse lehet mondani, hogy azért gyengébbek az eredményeink — a magas nőgyógyászszám, a klinikák, a nagy kórházak ellenére —, mert a mi embereink kevésbé jól dolgoznak, mint bárhol másutt az országban. Inkább az a valószínű, hogy a beteganyag, amivel dolgoznak, rosszabb. Éppen a már említett urbanizációs ártalmak következtében, amelyek ma még a koraszülések gyakoribb előfordulását eredményezik. Akár csak a pszichés tényezők. Ha egy férj lelkiismeretesen látogatja a feleségét a kórházban, az többet segít, mint a korszerű hormonterápia vagy megannyi bonyolult vizsgálat. Nemegyszer tapasztaljuk, hogy az a betegünk, akit elfelejt meglátogatni a párja, azonnal görcsöket jelez. Vagyis a terhesség nem csak az asszony dolga. Azt szoktam mondani, hogy legalább félidőben hozzák el egyszer férjüket, hadd lássam a „felelős szerkesztőt". S bármilyen furcsa látvány ma még, ha egy zsúfolt rendelésen ott van a férj is a feleségével — ez is része a gondozásnak. Ugyanúgy szükségünk van az együttműködésére a terhesség egész időtartama alatt, mint akár a házasság előtti tanácsadásnál. — Milyen fejlesztések várhatók ebben az ötéves tervben? — Többet fordít a főváros a szülészeti osztályok felszerelésére, mint eddig. S még valamit elmondanék az „utolsó szó jogán", egy olyan módszerbeli megújulást, amely forintban nem fejezhető ki. Arról van szó, hogy korábban a perinatális halálozásokat a beérkezett jelentések alapján itt, a központban dolgoztuk fel. Választ kerestünk arra, hogy mi lehet a halál oka. Körülbelül az esetek 40 százalékában a legbehatóbb vizsgálattal sem tudtuk megmondani. Az idei évtől kezdve minden szülészeti osztály maga értékeli a halálozások okait, s csak azután jelentenek. Különösen arra kell tekintettel lenniük, hogy milyen szerepet töltött be a gondozás és a szülészeti ellátás az egyes esetek alakulásánál. Ez, úgy tapasztalom, nagyon megtetszett a főorvosoknak, hiszen a tanulságokat valamennyi érdekelttel közösen vonhatják le. S ha semmi más, „csak" annyi érhető el, hogy a jövőben nem ismétlődhet meg ugyanaz a hiba, már hozzájárultunk ahhoz, hogy a halálozási statisztika javuljon valamit. Mert nemcsak a fejlesztés, a jobb felszerelés javíthat, hanem az is, amit a tévedéseink, selejtünk felismeréséből tanulhatunk. Hogy ne tekintsük istentől eredő dolognak, hogy ennyi és ennyi a perinatális vagy késő magzati halál, s különben is minden országban van. Lesz is mindig, de miért ennyi! És miért ne törekedjünk arra, hogy kevesebb legyen? 9