Budapest, 1981. (19. évfolyam)

12. szám december - Oszlay István: Egy centiméter hó — félmillió forint

Egy centiméter hó - félmillió forint ,,...De akkor is azt mondom, lehet bármiféle csodagépesítés, legalábbis a technika mai állása szerint, szerintem 2000-ben is szükség lesz utcaseprőre.'' A főváros utcái meglehetősen szemetesek. Ebben szerepet játszik — nem is kicsit — a hely és az idő. A városnak vannak kevésbé gondozott, piszkosabb területei, de az sem mindegy, mikor nézünk körül. Ugyanazon a ponton a reggeli órákra felsepert, felmosott, kiglancolt utcát, teret, aluljárót estére belepi a szemét: cigarettacsikk, műanyag pohár, az évszakra jellemző gyümölcshulladék és mindenféle papír. A Fővárosi Közterület-fenntartó Vállalat korszerű gépekkel, berendezésekkel felszerelt, hatékonyan működő szemétszállítási rendszeréről elismerően nyilatkoznak a külföldi delegációk, mi több, a közelmúltban, a müncheni szakkiállításon szóba került a rendszer átvétele-megvétele is. De aki szétnéz Pesten, azt látja, szemetes az utca, pontosabban: nem látja tisztának. Hogyan vélekedik erről Merényi Iván, a vállalat közterületi és szemétszállítási igazgatója? — Nem tartom olyan szemetesnek a fővárost, mint ahogy azt néha sommásan megfogalmazzák. És ezt nem azért mondom, mert egyik hivatott és felelős vezetője vagyok a vállalatnak, melynek biztosítania kell a tisztaságot és a rendet. Jártam már sokfelé, és nem találtam tisztábbnak, sem piszkosabbnak például Bécset vagy Münchent. A Hét egyik októberi riportjában fővárosi járókelőket szólaltattak meg. Elhiszem, hogy spontán véleményüket mondták el — már csak azért is, mert éppen meglehetősen szemetes környezetben nyilatkoztak —: azért piszkos a város, az utca, mert az emberek eldobálják a szemetet. Ebben teljesen igazuk van, ám pontatlanul fogalmaztak. Mindegyikük úgy mondta, hogy eldobálják. Még véletlenül sem azt, hogy eldobáljuk, vagy ő meg — uram bocsá' — én is eldobálom. Szóval szerintem mindenki eldobálja — tisztelet a kevés kivételnek —, annak ellenére, hogy 16 000 hulladékgyűjtő van az utcán. Mondhatná valaki erre, hogy ez kevés. Meg aztán az is előfordul hogy némelyikből már túlcsordul a szemét. (Sajnos, gyakran előfordul — f szerk.). De minden kapu alatt akad néhány ki.ka, oda is be lehet dobni a hulladékot, és ott a szemét az üres hulladékgyűjtő alatt is. Értekezleteken el szoktam mondani, hogy ha otthon a feleségem takarítja az egyik szobát, mi meg addig a másikban a lányommal szétdobáljuk a játékokat, netán szemetelünk, akkor sohasem lesz nálunk tisztaság, rend. Nos, bizonyos fokú tisztaságot produkálunk mi — nem is akármilyet és nagy erőfeszítéssel —, ezt jobban meg kellene becsülni. Társadalmi üggyé tenni. Nem kívánok senkit sem megbántani — az újságok, a rádió, a televízió, vállalatunk közönségszolgálati és propagandairodája annyit foglalkozott már ezzel a témával —, de ki merem mondani: mindez süket fülekre talált, ilyen értelemben jóformán nincs semmi előrelépés vagy javulás. — Hogyan lehetne igazi társadalmi ügyet csinálni a tisztaságból? — Vannak különböző szabályok, rendeletek. Elképzelhetetlen — és nem is volna jó megoldás —, hogy a rendőrség reggeltől estig a helyszínen büntetgesse a szemetelő járókelőket vagy vállalatokat. De mindenesetre többet kellene megbírságolni és nem húsz vagy ötven forintra, hanem súlyosabb összegre. Ennek híre menne, és biztosan megvolna a hatása. — A tisztaságot a főváros lakosságának közügyévé kellene tenni, illetve kellene, hogy azzá legyen. De ez egy nevelési folyamat eredménye lehetne, és az emberek egy részét nehezebb ily módon megfogni. Egyrészt: amit Jancsi nem tanult meg, azt János sem fogja tudni. Másrészt: szép számmal vannak ,.neveihetetlenek", akiket valamilyen módon — ha másképp nem megy, hatósági úton — kényszeríteni kellene a tisztasági, környezetvédelmi előírások betartására. Mi volna az első lépés, hogy változtatni lehessen a helyzeten? Ha a gyerek megtanulja otthon, hogy a szemetet a papírkosárba kell dobni.. . — Ha megtanulja! Ha megtanítják! A lányom a Csata utcai iskolába jár. Ami szemetet „termelnek" ott a gyerekek, az nem mindennapi. Tehát úgy néz ki, hogy sem otthon, sem az iskolában nem tanulnak meg rendet tartani. Úgy is lehetne nevelni, ha az ottani tanító nénik vagy tanár nénik adnának két seprűt a heteseknek a szünetekben, mondván: söpörjétek le a járdát az iskola előtt. — És mit lehet tenni a Jánosokkal, akik nem tanulták meg, hogy vigyázni kell a tisztaságra? — Mindenképpen szükség van és lesz propagan-Mélyszántás — hóekével dára. Propagandán értek minden tömegkommunikációs eszközt és minden fórumot, ahol erről szólni lehet. Van filmhirdetésünk is Szép, tiszta Budapestértcímmel, de ezt nem egyszer és nem harmincvagy nem tudom, hány ezerért kellene vetíteni — pedig nekünk kedvezményes árat számított a televízió —, hanem többször és ingyen, mert társadalmi érdeket szolgál. És feltétlenül szükség van a szemetelők megbüntetésére. Véleményem szerint a szabálysértési eljárások nagyon nehézkesek. Elmondhatom: törököt fogtam, nem enged. Mert a gyalogos fővárosi polgár csak kis szemetelő. Az igazi „termelők" az építkezések, útépítések, tatarozások, nem szólva a szállításokról. Tessék megnézni az ABC-áruházak környékét, a bútorüzletek tájékát. Vagy beszéljünk a járdák takarításáról, ami egyébként nem a mi feladatunk. Ezt úgy csinálják, ahol egyáltalán csinálják, hogy egyszerűen lesöprik a hulladékot a közútra, lehet, hogy éppen a megtakarított és tiszta úttestre. Mintha otthon az egyik szobából átsöpörnék a szemetet a másikba. Ha én feljelentek egy TEFU-kocsit, mert a szabálytalan rakodásával végigszemeteli az úttestet, kell hozzá két tanú, aki beadok. De még visszaírnak, hogy nem elég a nevük, majdhogynem az egész életrajzuk kell. . . Hát ezt nem győzzük! Nincs rá sem időm, sem energiám, hogy napi három-négy tárgyalásra járjak, s vigyem a tanúkat igazamat bizonyítandó. S a körülményes eljárás végén — úgy két-három hó-2