Budapest, 1981. (19. évfolyam)

11. szám november - Tandori Dezső: Amerre járok Budapesten

TANDORI DEZSÓ Amerre Budapesten járok A Sportkórházban születtem. (Van-e köze a „sport-dolgaimhoz"? De akkor miért nem lettem soha igazi sportoló ? Miért csak sportolgattam ? Mi kellett volna nekem akkor, az elején még a születésnél is több, sportos?) Mondhatnám akkor így: ott születgettem ? (Feleségemmel közös ötlet.) Ehhez még: feleségem irigykedve hallgathatja ezt az én egyközéppontú városjárásomat. Még az iskoláim is így „helyezkedtek el": krisztinai elemi fiúiskola, Attila úti általános, Petőfi Gimnázium (az Attila út másik felén). Én meg sóvárogva hallgatom, hogyan járta meg feleségem az alábbi útvonalat: Pécs— Színfalu — Szigliget — Pécs — Sellye — Sopron — Vác — Budapest, Baross utca — Budapest, Ménesi út — Budapest, Szolnok utca — Budapest, Lánchíd utca. (Ez utóbbin most mindketten hahotázunk. Itt lakunk ugyanis, amióta összeházasodtunk. Talán elköltöztünk volna, ha és amenynyiben... Majd erre visszatérek.) Már itt is a visszatérés! Kezdjük a gyerekkorral. Tehát 1944 nyarán nem mentünk le a Balatonra, csupán fel valami hegyre itt. Láttam az égő malomsorokat; egy gép a szomszéd kertbe zuhant. Gimnazista koromban gyakran jártam a Szabadság-hegynek azon az oldalán; odahaza azt lódítottam, hogy ezzel meg azzal találkozom; mászkáltam, csak úgy. Ennél korábban a templomba járást szabotáltam el: tízéves koromban (a Balatonon). Péntek volt, állítólag nem volt szabad húst enni. Átvitorláztam házigazdámmal s fogyókúrázó vendégével Révfülöpre. Ott ez a kedves nagymester úgy bekolbászozott, hogy én vasárnap már klottgatyában rejtőztem el a tyúkólba a kötelező ünnepi felöltözés elől. Mert ha ez így is megy... Hogy a város látványai tulajdonképpen — tehát: külön észrevételezendőként is —• milyen szépek, anyámtól és apámtól hallottam először. Elsődleg azzal, hogy már a negyvenes évek elején szép helyeken sétáltattak; itt, a Duna-parton, ahol laktunk. (Itt omlott ránk a fél ház; itt omlott le a lakásunk, itt szedegettem össze a játékaimat a téglák közül; itt kapott anyám légnyomást.) Budapesti történet? Havas korlátok a Dunaparton. Gyerekkocsim, hótaposásom anyámmal, nyári Tabán pipitérekkel. A leszakadt ház. A hegyek és a kilátás szépségei: anyám és apám sétái; olykor én is velük; „valahogy feszültség": egy kamaszgyereké. Aztán anyám bénasága. Az ős-okok egyike: az a légnyomás. A legfőbb vágyak egyike: hogy újra ott sétáljon. Második felvonás: anyám hét éve halott, apám halott. Itt lakunk feleségemmel tizenhatodik éve a Lánchíd utcában. Van egy nyolctagú családunk: mert mind a hat madár — mint a gyerek, családtag, sőt, ez utóbbinál még több is. Négy éve itt sétálunk a budai hegyek között. Hol Zürichnek, hol Belgrádnak érezzük ezeket a kertvárosokat. Kertvárosok nemzetköziessége; ha nem látszik a keretező táj. Szépek ezek a séták. Szép a kilátás... A harmadik felvonás még ismeretlen. Most a másik szobában épp repül valaki. (Madaraink — többségükben verebek — sokat repülnek szabadon a lakásban. Róluk tudható, hol járnak. Ott, ahol valóságosan. De a vak madarunk ? — Csaknem teljesen vak; a Németvölgyi út környékéről került hozzánk; valaki ott lelte, gondozta pár hónapig, aztán kénytelen lett volna elszenderíttetni; a véletlen összehozott vele minket, a madár, egy veréb tojó, itt van, egyre otthonosabb, a városnak ez a legköznapibb madara; és nekem egyszer az az érzésem támadt: otthon vagyok ebben a városban, bárhol halljam is a verébhangokat. Attól fogva „kezdtek megkeresni" a megmentendő verebek. Kizárólag üyenek ragadtak nálunk aztán. A vak veréb repül: megkapaszkodik vezetőrúdjában, és rettentő sebességre pörgeti fel a szárnyát. Sippog közben. Vajon hol jár? Egyszer el kell mennem oda a Kiss János altábornagy utca vidékére, megnézni: müyen is volt a környezete. Érdekes, hogy hoszszú sétáink során, 1979-ben, amikor még azt hittük, itt merjük hagyni madarainkat pár hétre, és elmegyünk nyaralni a városból, erre jártunk. Ott tervezgettünk. A legtermészetesebben nőtt át megannyi Uyen elhatározás az ittlét folyamatosságába.) Nincs igazi társadalmi gyakorlat e téren: hogyan kell valaki társként kezelt madarait jól, életbiztosan gondozni. Hogyan kell a madaraknak azt érezniök üyenkor, hogy a megszokott barátok nem hiányoznak. Ezt azért mondom csak el, hogy magyarázatát adjam: miért válik valaki, mint mi ketten itt, megszakítás nélkül budapestivé — vagy tizenkét évig. (A madarak várható életkora. Reméljük, meglesz!) Tehát valahogy úgy, mintha mondana nekem valamit ez a város; és szeretnék is „hallani" tőle ezt-azt, változatosságnak. Ebben a helyzetemben nélkülözhetetlen. Persze, az emlékeimet nem visszavágyólag — még csak visszarévedőleg sem — idézem. Különös, hogy a Horváth-kert jut elsőül az eszembe. Ott vettem meg, a villamosmegállóval szemközti könyvesbódénál, Ottlik Géza regényét, az Iskola a határon címűt. Sokat tudtam meg belőle a városról. Meg hogy miként tudható meg a városról bármi is, úgy igazán. Igaz, mindenki számára másképp. Akkor délután hűvös volt, talán esett is, magán-németórát adni mentem, talán tizenöt forintos óradíjjal. Elkéstem az óráról (a Vérmezőn telt, a könyvvel, egy „lelkiismeretlen" negyedórám). Különben: ezeket a látszólag hanyagoló, kilengő stb. negyedórákat nem lenne szabad kihagyni, hanyagolni éppen! Mi kell hozzá — a lezserség nem jó! —, hogy zavartalanok legyenek, ha már megvannak? Ez is olyasmi, amivel mindenki magára marad. Ebben sincs társadalmi gyakorlat. (Hogyan lehet az értékesebb negyedóra-töltő élményt vállalni, látszólag a könnyelműséget, a kötelesség rovására néha? És kinek kell ilyesmire vállalkoznia, mikor kell, és miféle haszonra? Mire használjuk azt, hogy hol jártunk?) Látom, minden vissza vonz az ellógásos sétákhoz. De voltak A szerző felvétele másmilyenek is. Mindenféle sétafajta megvolt, sőt! (Épp e „sőt" nagy hitele miatt tudom: mindenkinek ilyen sor-sétái vannak! És mindenki lesétálja a városában azokat az utakat, s úgy, amelyek és ahogy az ő számára a teljességet jelentik. Mert ugyan mondhatjuk-e: én sétákban gazdagabb vagyok, mint ön ?! Még a kifejezést is rémségesre választottam ehhez. Mivel az írás bizonyos összpontosítást igényel, a „sőt" kategóriáját képviseljék ám a madárhazahozós utak. Az egyik a Martinovics-hegyről. Legidősebb madarunk születésnapján történt, (ő kétéves volt már.) Felmentünk, hogy füvet hozzunk arról a hegyről (Budapest egyik legszebb küátóhelye!), az úgynevezett tocsogófüvet. Mert vizes területen nő. Újabban ott nem nyitnak ki nyaranta egy vízcsapot, így tocsogófű sincs. De az a madarunk, aki anynyira szerette, meg is halt. Minden megy tovább: leltem új tocsogófüves helyet (a Gellérthegyen), és madaraink így-úgy kedvelik ezt a féleséget; hanem azért az a fű és az a hely: mindig felidézi egymást. Akkor leltük az épp legújabb madarat. A lelés így zajlik: hol az egyikünk hagyná ott a lelendőt, hol a másikunk. Egy alkalommal a feleségem látott meg egy rászoruló fiókát a Mikó utcában. A buszból. A következő megállóig határoztunk. Aztán rohantunk visszafelé, nagy szembe-szélben, mint két magánnyomozó. Megleltük a verebet; estig húzta nálunk, már nem lehetett segíteni rajta. Azóta, ha a Mikó utcában járok, mindig odanézek annak a fának a tövébe (nem mintha kéne!): Nincs-e ott veréb. (Ha volna, persze, hazahoznám.) 22