Budapest, 1981. (19. évfolyam)

11. szám november - Kertész Péter: Egyik eteti, másik üldözi

I Palotai úr szeret sarkítva fogalmazni. Szerinte kétféle ember van: aki tart állatot és aki nem. Ő maga speciel tart, egy fajtiszta, földszintes kis vakarékot, s mindenhová magával viszi. „Okosabb sok embernél" — szokta mondogatni sétaútjain, alkalmi ismerőseinek a közértben, vendégeinek kétszoba-hallos belvárosi öröklakásában, ahol kettesben élnek megboldogult felesége halála óta. Én valahogy mégsem tudtam megbarátkozni a derék négylábúval, főleg arisztokratizmusa bőszítette proletárérzelmeimet. Kiszámoltam ugyanis, hogy népes családom tagjai — köztük három kiskorú ruhaszaggató, cipőfaló gyermek — cakk-pakk tizennégy négyzetmétert tudhatnak magukénak koponyánként, ez a dög egymaga belakik egyszoba-hallt meg a mellékhelyiségeket, mivel a puritánságával hivalkodó Palotai úr beéri a kisebb szobával is, amelyik testvérek között is megvan akkora, mint nekem két szobám. Tudom, az eset távolról sem tipikus (s ugyan, melyik az?) — élnek kutyák lényegesen sanyarúbb körülmények között, az emberekről nem is beszélve —, ám hivatásos állatbarátokban könnyen azt a hitet keltheti, hogy ellenségesen viseltetem védenceikkel szemben. Holott minden szomszédom tanúsíthatja, hogy hozzánk szinte minden állat bejáratos. Volt már angóra nyuszink (amelyet szőnyegpadlón tartani kész bravúr), diétára fogott hasmenéses cicánk, ékszerteknősünk, tengerimalacunk, papagály házaspárunk s ideig-óráig, minden ódzkodásunk dacára, csótányunk, egerünk, muslincánk, szúnyogunk, mindenféle legyünk. De félre az ön mutogatással! Akárhogy van is, az állattal való együttélés, ami urbanizációs körülmények között nem éppen zavartalan, afféle genetikus elkötelezettségünk. Akarjuk, nem akarjuk — VAN. „Budapest területén háziállatot (ló, szamár, öszvér, szarvasmarha, bivaly, juh, kecske, sertés) baromfit (tyúkfélék, kacsa, liba, pulyka, gyöngyös), egyéb szárnyast (aranyfácán, ezüstfácán, díszkacsa stb.) és kisállatot (nyúl, nutria, pézsma, kísérleti állat, hörcsögfélék stb.); galambot (sport, posta, dísz, haszon); vadállatot (ragadozó, őz-szarvas, medve stb .) és kígyót; lakásban tartható állatot (macska, mókus, majom, madár stb.); méhcsaládot" — az állatok tartását szabályozó fővárosi tanácsi rendelet szerint — „az egészségügyi, állategészségügyi, építésügyi és környezetvédelmi jogszabályok betartásával, valamint a lakosság nyugalmának zavarása nélkül — szabad tartani". Az ebtartást valamilyen okból külön rendelet szabályoz-KERTÉSZ PÉTER za. Hiányos zoológiai ismerettel azt lehetne mondani: Noé bárkáján sem volt sokkal több állatféleség, mint amennyi manapság Budapesten található. Na persze, ne gondolja senki, hogy holnaptól lovat tarthat a Rumbach Sebestyén utcában, s azzal vágtat ezután a munkahelyére, ahol szintén kialakíthat egy takaros istállót muciparipájának. Vagy tehénkét nevelhet szilajul valamelyik lakótelep amúgy is szűkösre méretezett zöldterületén. Szó sincs róla — „mindent a maga helyén!" Elég legyen annyi, hogy állatnak sem könnyű lenni Budapesten. A mezőgazdasági és élelmezésügyi főosztály — a Statisztikai Hivatal által végzett összeírások alapján — a háztáji, kisüzemi gazdaságokban tartott jószágokkal számol. Az állatgyógyító tevékenység viszontkiterjed a főváros területén levő termelőszövetkezetek állományára is. A különbség oka egyszerű: a termelőszövetkezetek szervezetileg már jó ideje Pest megyéhez tartoznak, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy ugyanott gazdálkodnak, ahol annak előtte. Következésképpen a nagytétényi sertéshizlaldát éppen úgy ellenőrizni, gyógyítani, járványmentesíteni kell, mint Mari néni rákosszentmihályi „udvartartását". Ugyanakkor a statisztikusok csak a pillanatnyi helyzetet rögzítik, azt például, hogy 1981. június 31-én ennyi és ennyi sertés volt fővárosunkban. Holott ezt a számot, egész évre kivetítve nyugodtan be lehet szorozni minimum kettővel. Ahogy az egy broyler baromfiállományt akár nyolccal is, hiszen hathetenként újabb naposcsirkék kerülnek bevetésre. A nyulakról nem is beszélve! Ami azt jelenti, hogy a laikus számára amúgy is elképzelhetetlenül hatalmas állatnépesség valójában még sokkal nagyobb. Nézzük csak a magánszektort! Ha hiszik, ha nem, az állatszámlálás során Budapesten legutóbb 481 lovat, 929 szarvasmarhát, 24 600 sertést, 375 ezer baromfit s 92 800 nyulat találtak a kisebb-nagyobb háztájikban. Engem még inkább meglep, hogy ez idő szerint hozzávetőlegesen 30 ezer haszonállattartót tartanak számon. Sertést — budapesti állandó bejelentővel „Okosabb sok embernél" — 2405, baromfit 20 960, juhot 47, szarvasmarhát pedig 84 földink tart saját s mindannyiunk hasznára. Azért is, mert az állattartásnak messzire visszanyúló hagyományai vannak, főleg a peremkerületekben, amelyeket a szanálások, a város területhódításai csak kikezdtek, de nem szüntettek meg — és persze, szükségből is: önfogyasztásra és eladásra. „Jószágot nem hobbiból tart az ember, hanem hogy legyen a háznál rendre hús, tojás." S ha több van belőle, piacra, eladásra kerül. A Pest—Nógrád megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat tavaly mintegy 15 ezer sertést vásárolt fel a fővárosi háztáji gazdaságokból. További haszna a kisüzemi jószágtartásnak, hogy az államnak nem kell beruháznia. A jószág konyhai moslékkal, száraz kenyérrel, ipari melléktermékekkel táplálkozik, azaz olyan hulladékokkal, amelyek más úton-módon nem hasznosulnának. 1976 óta minisztertanácsi határozat mondja ki: felül kell vizsgálni az indokolatlan urbanizációs kötöttségeket, és a feleslegeseket meg kell szüntetni, hogy több teret kapjon a kisgazdasági termelés. Vagyis ott marad a csizma az asztalon, a haszonállat a fővárosban, lévén jelentős szerepe az élelmiszer-ellátásban. Ezért történt a zártkertek felszabadítása is. Korábban tiltotta az Építésügyi Szabályzat melléképületek létesítését állattartás céljára. Ugyanakkor ma már átgondoltabbak a szanálási tervek. Azelőtt, ha híre kelt, hogy hamarosan bontanak, az állattartók megrémültek, egy-kettőre felszámoltak mindent, s jóval később derült ki: vaklárma volt az egész. Márpedig egy 55 éves ember számára, aki egész életében disznót, baromfit tartott, egyáltalán nem közömbös, ha négy-öt évvel többet húzhat le megszokott életvitelében. S természetesen, a népgazdaságnak sem mindegy, hiszen ennyi idő alatt egy udvarból legalább 25—30 disznót küldtek volna piacra. Csak emlékeztetőül: az ország sertésállományának 53 százalékát háztájiban hizlalják. Dr. Török Györgyné, a Fővárosi Tanács főelőadója, aki másodfokon dönt minden állattartási vitában, elmondta, hogy viszonylag békés az emberek és állatok egymás mellett élése Budapesten. Évente a három illetékes szakigazgatási szervnél általában 800—1000 ügyirat készül, s ezeknek csak egy része panasz. Sok a visszaeső bűnös, akinek vétkességét nem is annyira a nemtörődömség, mint inkább fejlesztési alapjának szűkössége motiválja. Vagy még az se: a panasztevő szomszéd irigysége, rosszhiszeműsége. Ha egy mód van rá, nem hoznak állattartást tiltó határozatot. Márpedig, ha a KÖJÁL és az építésügyi hatóság ismételten áldását adja valamire, hiába minden acsarkodás. A szomszédság véleményét nem kell kikérni — ahogyan azt sokan hiszik! Az ingatlan tulajdonosáét viszont igen. Ha az megmakacsolja magát, nincs apelláta, állat nem tartható. Ilyen értelemben a Egyik eteti, másik 10