Budapest, 1981. (19. évfolyam)

10. szám október - Csurka István: Szabadidő-tánc

CSURKA ISTVÁN Szabadidő-tánc Vajon tudjuk-e, hogy miről beszélünk, amikor nagy mellénnyel, ironizálva avagy elkeseredetten kiejtjük a fogalmat: szabadidő? Valószínű, hogy a szaktudósok számszakilag elenyésző csoportjait leszámítva igen-igen különböző dolgot értünk rajta. S még a tudósoknak a maguk tudományága iránti elfogultsága is hány meg hány értelmezést sugall. Ez a kis írás nem kíván rendet vágni ebben a sűrű bozótban, hanem csupán egy merőben egyéni értelmezés és néhány idevágó gondolat felvillantásával azt a célt óhajtja szolgálni, hogy a szabadidő mindenki számára a lehető legnagyobb mértékben szabad idő legyen. Ez a fogalom, a szabadidő fogalma egészen új keletű az emberiség tudatában. Előbb a munkaidőnek kellett kialakulnia, rögződnie s lerövidülnie a megszületéséhez. Addig, amíg az ember, a dolgozó ember alávetettsége teljes volt, amíg egész személyiségével és lényével szolgálatra volt rendelve, addig a munkával töltött idejének meghatározása, különösen pedig egy napra eső hányadának a meghatározása értelmetlen lett volna. A munkaidő látástól vakulásig tartott, illetve addig, amíg a kirótt feladat el nem végződött. A rabszolga és a jobbágy napja lényegében véve két részből állott: a munkával töltött időből és a munkaerő újratermelődésének az idejéből, azaz a táplálkozásból és alvásból. Ez természetesen nagyon durva leegyszerűsítés, de lényegében véve helytálló. Nagyon sok időnek, évszázadoknak kellett eltelniük, parasztlázadásoknak kellett vérbe fojtódniuk, és elbukva érvényre jutniuk ennek a durva és kizsigerelő napi beosztásnak a módosulásához. A magasabb termelékenység ütőkártyáit kellett az asztalra kicsapnia annak a demokratikus irányba rendeződő társadalomnak, amelyik lazítani kívánt ezen a szoros, nyomorító beosztáson. A döntő érv nyilván gazdasági volt: kiderült, hogyha a munkaerő nincs mindennap a végsőkig kihasználva, akkor éves átlagban eredményesebb. A pallér korbácsa, a hajcsár bikacsöke, a kasznár ostora alulmaradt az érdekeltséggel szemben a több termékért vívott küzdelemben. Persze ekkor még nem volt szó szabadidőről. S még akkor sem volt róla szó, amikor a munkásság elkezdte és megvívta harcát a nyolcórás munkaidőért. Nem, mert a harc az alacsonyabb fokú kizsákmányolásért, az igazságosabb és emberibb életfeltételekért folyt. De hát hogyan is jöhetett volna szóba a szabadidő, amikor a fogalom még tulajdonképpen nem is létezett. Sem úrnak, sem parasztnak nem volt akkor még szabadideje. Ez a fogalom csak azután kezdett el kijegecesedni, amikor nagy tömegek gyakorolták már az újfajta időbeosztást: nyolc óra munka, nyolc óra szabadidő és nyolc óra pihenés. Sem az egész nap dolgozó, sem az egész nap henyélő ember tudatában nem alakulhatott ki a szabadidő fogalma. No de aztán mégiscsak kialakult, és igen gyorsan hatalmas karriert futott be. A fejlett országokban, a huszadik századnak szinte legfontosabb társadalmi kérdései közé emelkedett. Nemcsak, hogy a szóban forgó társadalom egyik legfontosabb életszínvonal-jellemzőjévé vált, nemcsak, hogy a különböző szakszervezeti mozgalmak és érdekvédelmi csoportosulások harci terepévé, hanem a különféle hatalmak manipulációs eszközévé is. A szabadidő ma embermilliók legfontosabb életkörülménye. Terjedelme, minősége, függetlensége úgyszólván a kereseti lehetőségek rang|án áll. Egyes fiatal munkavállaló csoportok esetében pedig meg is előzi az anyagi javadalmazást. Pályaválasztók milliói döntenek a szerényebb díjazású, de tobb szabadidőt ígérő pályák mellett. Az emberiség rájött arra, hogy egy élete van, és nem mindegy, hogyan s mint éli le azt. Ez a század és főként ezek az utóbbi évtizedei a szabadidő jegyében állnak, és úgy is lesznek majd feltüntetve a jövő történelemkönyveinek a lapjain, mint a szabadidő valódi tartalmának a felismerésére vezető esztendők. Ezek nélkül az utóbbi évtizedekben szerzett világméretű tapasztalatok nélkül ugyanis aligha ismerte volna fel az emberiség a szabadidő valódi tartalmát. A működés közben kiütköző hibák, személyiségtorzulások tárták föl ugyanis a szabadidő, az áhított szabadidő kétarcúságát, irtózatos veszélyeit. Mi is történt voltaképpen? Csak annyi, hogy milliók és milliók kezdték el élni az életüket a fentebb említett hármas időbeosztás alapján. Az egyik nyolc órájukról gondoskodott a társadalom és a munkamegosztás, akkor dolgoztak, a másik nyolc órájukról a természet, akkor aludtak (táplálkoztak, utódot nemzettek), a harmadik nyolc órájukról nekik maguknak kellett volna gondoskodni. Csakhogy semmiféle eligazítással, mintával erre nézve nem szolgált nekik a történelem. Nem élt még a földön eddigelé ilyen ember, akinek nyolc óra szabadideje volt. De akad más baj is. Ez a nyolc óra szabadidővel rendelkező ember egyoldalúan képzett ember volt. Lényegében csak ahhoz értett, amire kiképezték. Szemben elődjével, aki látástól vakulásig dolgozott, de ezalatt mégis mindent meg kellett teremtenie, ami az életéhez kell, a házépítéstől a ruhavarrásig, szövésig-fonásig, vagy szemben azzal a másik fajta elődjével, akinek az egész napja rendelkezésére állt az önművelésre és az onkifejlesztésre, neki csak ez a nyolc órája volt, amivel voltaképpen nem tudott mit kezdeni. Kijött a gyárból, az irodából, és oly esetlenül és tehetetlenül mozgott a maga építette városban, mint valami béna gyerek. Gondoskodni kellett róla. Megtörtént. Természetesen iparszerűen. Kialakult az úgynevezett szolgáltató ipar, amelyik lényegében véve a béna gyerek nyolc órájának az eltöltéséről gondoskodik. Úgy is mint Patyolat, hogy mos helyette, és addig moziba mehet, és úgy is mint mozi. Mindez pénzbe kerül. Ha pedig pénzbe kerül, akkor az elosztása is pénzalapon történik. A nagyobb pénzű jobb minőségű szabadidő-órákat tud venni magának. Kialakul a szabadidő-luxus. Megkezdődik a verseny: akinek nem elég fényűző a szabadideje, arra törekszik, hogy fényűzőbb legyen. Soha nem tapasztalt majomkodási hullámok söpörnek végig a társadalmakon. A béna gyerek ugrál, táncol és őrjöng. És persze nem találja önmagát. Aztán Amerikában kitalálódik, hogy sokkal egyszerűbb, ha ez a béna gyerek egyszerűen csak fogyasztással tölti el a nyolc óráját. Ez a nagy üzlet. A fogyasztói társadalomban már nincsen is szabadidő, ott a nap mondjuk nyolc óra termelésből, nyolc óra fogyasztásból és nyolc óra pihenésből áll. S nem nagy baj, ha a munkaidő rövidebb, mert akkor tobb lesz a fogyasztás. (Nem tudom, ha nem ion közbe az olajválság meg az általános visszahúzódás, nem dolgoznának-e már amerikai elmékazon, hogy hogyan lehetne fogyasztássá átalakítani az alvást is?) Ez a fogyasztói minta aztán végigsöpört a világon. Még a legszegényebb országokban is kialakult egy vékony réteg, amelyik e szerint a buta minta szerint rendezte be az életét. Hazánk sem volt kivétel. (Ugyan melyik baromságból maradtunk mi ki ebben a században?) A magyar társadalom is elkezdte járni az angolszász ütemű fogyasztói szabadidő-táncot. Néha egy-két ropogás, egy-két ütemhiba be-becsúszott. Nem is annyira a csárdásütemhez szokott lábak engedetlensége miatt, mint inkább az anyagi tavak korlátozottsága folytán. Nem mindenkinek jutott ebből a fogyasztói szabadidőből. Volt, akinek munka után át kellett vándliznia a másodlagos gazdaságba, a háztájiba, a háztartásba, a másodállásba, és mire estére megérkezett a saját kis szabadidejébe, azaz leült a tévé elé, már holtfáradt volt, és nyomban el is aludt. Nem tudta élvezni a szabadido-ipar csúcstermékét, a tévéműsort. Persze nem járt sokkal rosszabbul, mint azok, akik tudták élvezni a műsort. Nem lehet például azt mondani, hogy sokkal jobban elhülyült volna, mint a tévénézők. Sőt! És most? A haladás mindössze annyi, hogy a társadalom kezdi látni a kérdés megoldhatatlanságát. A sok öngyilkosság meg mérhetetlen ital- és kábítószerfogyasztás végre ráébresztette a társadalmakat a szabadidő dolgának a súlyos rendezetlenségére. Felmérések készülnek, statisztikák és szociológiai tanulmányok. Receptek készülnek. Tanácsadó szolgálat működik. Erre a célra kiképzett kulturális munkaerő próbálja a helyesebb viselkedésre tanítani az embereket. De hát nehezen megy a dolog. A szabadidő még mindig áru, és pénzbe kerül. Amellett pedig utóképzéssel, ráhatásokkal, fejtágítással nem lehet életforma-változtatásra rábírni az embert. A képzés új formáját kell kitalálni. Szemben a mostanival, amelyik csak az első nyolc órára, a termelésre képez, a másik nyolc óra emberi eltöltésére is képezni kell. Már gyermekkorban kézbe kell adni azokat az eszközöket, amiket ebben az időben kell majd használni. Ettől még nagyon meszsze vagyunk. A munkaidő egyre csökken, a szabadidő növekszik, ennek következtében az ember életének gazdagodnia kellene, de ez még nincs így. A mai ember a szabadidejében a legkiszolgáltatottabb: eszi, nem eszi, nem kap mást. Munkajogait már kivívta, a munkahelyén senki nem packázhat vele, senki nem zsigerelhetí ki, de a szabadidejében béna és tehetetlen. Egy óriási bóvli kínálatra és a hatalom által szubvencionált elhülyítő időemésztő gépezetre kell költenie fáradságos munkával szerzett pénzét. Igy állunk tehát. Ma még csak papíron van szabadidőnk. Nemcsak azért, mert aki — ami — adta, vissza is vette, nemcsak azért, mert ezzel a koniekciós szabadidővel nincs mit kezdenünk, hanem leginkább azért, mert nem vagyunk még felkészülve rá. Leikileg. Az emberiségnek most mielőbb meg keli találnia azokat a lelki elemeket, amelyek a szabadideie energiáit szolgáltatják, és intézményesítenie is kell magát a szabadidőt. Az a veszély fenyeget ugyanis, hogy a munkájában, munkajogaiban már többé-kevésbé felszabadult ember a napjának nagyobbik felében újra bábbá válik, tehetetlen élvezővé, kihasználható, gyúrható tömeggé, amelyet a szabadidő-monopóliumok kényükre-kedvükre manipulálnak. Nincs mese' el kell kezdeni a harcot a szabadidő felszabadításáért! 23