Budapest, 1981. (19. évfolyam)

10. szám október - Szuly Gyula: A közvélemény ellenvéleményei

SZULY GYULA A közvélemény ellenvéleményei Zenei közízlés A mai Budapest zenei életében művészek és közönség viszonyát gyors változások alakítják. A zene közelebb engedi magához a lelkeket, mert a „zeneértő" misztikus alakja nem tűnik oly elrettentően félelmes tekintélynek többé. A benépesült hangversenytermek közönsége, miután az ünnepi hangulatú koncerteken kívül különféle módokon találkozik gépi közvetítésű zenével is, egyre bátrabban érzékeli a zeneszerzők szándékát, mely nemcsak a hozzáértők vagy szakmabeliek számára kíván a zenével mondani valamit. A szakma gőggel fenyegető különállása bizonyos pontokon védi fellegvárát, de azt még a védőőrséget is szaporítani akaró hozzátolakodók is veszélyeztetik. A közönség oldaláról némely szakmaiaskodások fonákja mind könnyebben kitapintható már. Hanglemezvállalatok lemeztasakügyekkel foglalkozó előadói is a szakma felségjele alatt igyekeznek laikus társaságokat rémítgetni, ha azok történetesen Haydn műveit élvezve ülnek a lemezjátszó előtt; közlik velük, hogy jelentéktelenségre fordított figyelemmel fecsérlik idejüket, mert hát „ebben a stílusban Mozart a jó". A jól ismert „ellenszeretés" hasonló esztétizálói kinyilatkoztatják, hogy Richard Strauss művei hiábavalóságok, mert az ő idejében már Bartók tudta „hol tart a világ". Az ilyenfajta ítéletekkel megfegyelmezett laikus számára mindez akkor válik végre gyanússá, mikor megtudja, hogy élnek más országokban hasonló „hozzáértők", akik szerint Bartók zenéje sem ér semmit, mert akkoriban már csak Schönberg és Webern tudta arról a bizonyos világról, hogy hol tart éppen. így, és hasonlóképp röpködő szakmabeli megállapítások özönében élünk. Találkozunk aztán a szakmabelinek több joggal nevezhetők nagyon is heterogén rétegével is. Egymást lehengerlő szakvéleményeiket hallgatva megviláglik előttünk, hogy a zeneművészetet élvező közönségnek mindehhez semmi köze sincs. (Furtwängler idéz könyvében egy szakembert, aki megállapítja felőle, hogy ő a próbákon intéz el mindent, mert amit a hangversenyein összehadonász, azon senki emberfia nem megy el — Furtwängler pedig állítja, hogy ennek a fordítottja az igazság.) Hangversenyek látogatói már felismerik néha a szakmai ártalom elfásító hatását az arcokon, mikor ők átszellemülten merülnének el a zene szépségeinek élvezetében. De a zenekari zenészre pillantva elriasztja őket a hangok elkárhozott, vonóktól üldözött menekültje. Vagy olyan karmestert látnak, aki képtelen leplezni, hogy unja a művet, melyet vezényelnie kell. Toscaninire gondol, aki állította, hogy fáradtságában felfrissül a zenétől, és új erőt nyer általa. Megpróbálja elképzelni a muzsikusok ifjonti éveit, amikor még nemes és szent lelkesedéssel határozták el, hogy a zenének szentelik életüket. Amit most lát, kizökkenti a hangulatból, megrendíti hitében, és ez is csökkenti a szakmabeliek tekintélyének tiszteletét. A szakma pedig joggal válaszol így: „Mit tudtok ti a mi életünkről? Toscanini könnyen beszélt, de ha azt hiszitek, hogy csak Toscaninikből áll a zenei világ, akkor végleg eltévedtek. Próbáljatok meg naponta több órás próbákat végig nyűglődni, délután tanítani, hogy megéljetek, és este még játszani koncerten vagy operában!" A naiv tudakozódó társaságban találkozik aztán a már kifejezetten szakmai sznobizmus töprengésre késztető megnyilvánulásaival is. Legkirívóbb és kétségtelenül bukásra ítélt — akár igaza van, akár nem — ezek közül a szakmai „lemezellenesség", mely kineveti a hanglemezvásárló és -élvező közönséget, mert azt vallja, hogy „lemezekről nem hallható semmi", utóbb ez így módosul: „... az előadóművészet egyéni vonásai lemezről nem érvényesülnek". — Aztán így: „az énekhang kivétel" — később már: „a vonós szólisták is kivételek" majd ez következik: „a karmesterek közül Furtwänglert észre lehet venni, de a többit nem". Lépésről lépésre borítják el kivételek a makacsul fenntartott hangzatos teóriát, míg el nem merül bennük egészen, de még akkor sem adja meg magát, mikor már az árboc rúdja is alig látszik. A laikus arra gyanakszik már, hogy a zenei szakma művelői minden más szellemi terület elkötelezettjeinél is többen és hevesebben fordulnak el a kívülállóktól szakmai gőgjük elkülönülésének gesztusával. Azoktól, akiknek muzsikálnak. -Élvezik?! — Élvezik, de nem értenek hozzá! — hangzik a felelet. A túloldalon állók nem sejtik, miből fakad ez. A zeneművészet remek alkotásai olyannyira többet mondanak a hozzájuk szenvedéllyel közelítők számára mint azoknak, akik érdeklődése irántuk átlagos csupán, hogy ennek a különbségnek kirívóbb hatása lesz a másféle művészetek különféle közönségeinek ellentéténél. A zene — úgynevezett lelkesítő hatása - mindegyikénél nagyobb, szélesebb tömeg veszi körül, s ezen belül is egyik réteg szintúgy elhatárolja magát a másiktól, mint ahogyan a szakmabeliek teszik ezt a laikusokkal szemben. A magyar zenehallgató közvélemény jámbor és illemtudó meghajlása a szuggesztív közönségszelídítő magatartás előtt a hatvanas évek óta már erősen változott; úgyszólván megszűnőben van. Kritikusabb szellemű nemzedék nőtt fel. nagy öntudat hangján és lépteivel vonul fel a szakma makacs zseniprofil-villogtatásával szemben. Most már ő maga is „zseni" a jó megközelítés különféle lépcsőfokain. Aztán eljön egy pillanat, melyben — közös ellenséget fedezve fel — szakma és közönség szövetségre lép. Egyenlőképp sértett lelkek indulatát zúdíthatják a Kritikára — az pedig maga is sértett lélekkel szűkölve áll a „sárkány és haragja között". 20