Budapest, 1981. (19. évfolyam)

10. szám október - Sípos István: Tizenháromszoros centenárium

Ünnepi köszöntő Az Ördöghíd a Rodope-hegységben szövetséget hoztak létre; egy harmadik csoport pedig, Kubrátfia, Aszparuh kán vezetésével délnyugatra indult, s Bessz­arábián át eljutott a Duna torkolatáig. Bizánc, hírt hallván a bolgárok meg­jelenéséről, nem késlekedett: 680-ban hatalmas sereggel támadt az új ellenségre. A bolgárok azonban, szö­vetkezve az itt élő szlávokkal, sú­lyos csapást mértek IV. Konsztantinosz bizánci császárra, majd a támadást folytatva mélyen benyomultak a Du­nától délre eső bizánci területekre is. Lendületük, erejük olyan nagy volt, hogy Konsztantinosz egy évvel ké­sőbb, 681-ben kénytelen volt velük békét kötni, s ezzel tulajdonképpen elismerte a bolgár államot. Elismerte, de megbékélt-e a gon­dolattal? Bizánc lényegében sohasem mondott le arról, hogy az új államot összerop­pantsa, ami több mint három évszá­zad után átmenetileg sikerült is neki, amikor 1018-ban II. Basziliosz győz­tesen vonult be az akkori utolsó bol­gár ellenállási központba: Ohridába. De ez alatt a három évszázad alatt a bolgár állam, igaz, lassan, sok belső ellentmondással küszködve, elindult az európai civilizáció útján. Arról nincsenek hiteles források, hogy a VII. században a lélekszámot te­kintve kik voltak többségben, a bol­gártörökök vagy a szlávok, az azonban bizonyos, hogy ez alatt a háromszáz év alatt fokozatosan megvalósult a török eredetű bolgárok és szlávok eggyéolvadása. Ennek során a „nyel­vek csatáját" a szlávok nyerték meg. Ezt két körülmény is magyarázza. Az egyik, hogy a szláv elemek, annak eredményeként, hogy a bolgár állam elsősorban a szláv törzsek lakta terüle­ten terjeszkedett, fokozatosan szám­beli fölénybe kerültek. A másik, hogy e kor egyik legkiemelkedőbb bolgár uralkodója, I. Borisz (852—889), fel­ismervén a történelmi szükségszerű­séget, felvette a kereszténységet, s meghívta országába azokat a papokat, akik a szláv írás megteremtőinek, Cirill­nek és Metódnak a nyomdokain haladva a görög és a latin helyett a szláv nyel­vet honosították meg az egyházi szer­vezet nyelveként. E három évszázadban két bolgár főváros is épült: az első, a 681-ben ala­pított Pliszka, amelyet miután Bizánc lerombolt, Omurtág kán idején (816— 831) építettek újjá, a második Preszláv. Ez utóbbi Simeon cár (893—927) ide­jében vált az ország fővárosává. Az itt feltárt paloták, templomok, bástyák, lakóházak még romjaikban is meggyő­zően bizonyítják, milyen magas szín­vonalat ért el a korabeli építészet, amely természetesen bizánci elemeket is alkalmazott, mint ahogy a kultúra más területén: az ötvösművészetben s az irodalomban is jelen volt a görög hatás. Erre a három évszázadra esik a ko­rai bolgár irodalom ún. aranykora is, amelyet olyan jelentős személyiségek fémjeleznek, mint Kosztantin Presz­lavszki, Joan Ekzarh vagy Csernorizec Hrabar. Munkáik között — melyek többsége fordítás — szép számmal sze­repelnek prédikációk, fordítások elé írt előszók, vitairatok. Ekkor bontako­zik ki a világi próza s az apokrif iroda­lom is. Persze nemcsak fényes fejezetekben bővelkedik az államalapítást követő három század. Nem számítva a Bizánc­cal vívott váltakozó sikerű harcokat, az első bolgár uralkodóknak szembe kellett nézniük az árulással, a feudális anarchiával, a kizsákmányolás ellen küzdő parasztmozgalmakkal, egy-egy szláv törzs elszakadási kísérletével, s nemegyszer új ellenfelekkel, így a ka­landozó magyarokkal is. Ezek együttes hatásának tulajdonítható, hogy az első bolgár állam, noha gyökeret tudott ereszteni Európának egy olyan részé­ben, amely évezredek óta fontos útke­reszteződés volt Kelet és Nyugat, Észak és Dél között, a XI. század elején közel két évszázadra elvesztette önálló államiságát. Bizánc diadalmaskodott. * Szorosabban véve ennyi tartozhat­nék témánk első részéhez, a bolgár ál­lamalapításhoz, mint történelmi tény­hez. Ezt folytatni, századról századra haladva bemutatni, hogyan alakult a bolgár állam és nép történelme 1018 után, nem lehet célja e cikknek. A nagy sorsfordulókról azonban szólni kell. A bizánci uralmat több sikertelen kísérlet után egy Tirnovóban 1185-ben kitört és gyorsan terjedő fel kelés ered­ményeként rázták le a bolgárok. Ez az új, Bizánc által ismételten elismert bolgár állam azonban — melynek Tir­novo lett a fővárosa — ha ért is el át­menetileg sikereket, végeredményben nem tudott megbirkózni legnagyobb problémájával, a feudális anarchiával, s a XIV. század végén újra elvesztette függetlenségét. Ezúttal a nemrég létrejött oszmán-török állam seregei diadalmaskodtak felette. Az oszmán uralom végzetes is lehetett volna, hiszen a hódítók fanatizmusa megtizedelte a lakos­ságot, felperzselte a templomokat, könyvtárakat, tűzzel-vassal, terror­ral igyekeztek megtörni a megma­radt népesség fizikai és lelki erejét. A bolgár nép, amelyet immár csak a pa­rasztság és a kézművesség képviselt, a sok eredménytelen, vérbe fojtott felkelés és lázadás után a XVIII. szá­zad második felében kibontakozó nemzeti újjászületés során új harci eszközt talált magának: a nemzeti nyelv, a nemzeti műveltség ápolását. Ezt követte a forradalmi, nemzeti demokratius felszabadító mozgalom, amely a XIX. század második felében olyan legendás nemzeti hősöket ne­velt, mint Vaszil Levszki vagy Hriszto Botev, akinek forradalmi költészetét népünk is jól ismeri és becsüli. A bolgár népnek végül északi test­vérei, az orosz nép fiai hozták el a szabadságot 1878-ban, miután — ezer és ezer bolgár hazafival együtt küzdve — győzelmet arattak a törökö­kön és a bolgár állam visszanyerte nemzeti önállóságát. Ennek az új államnak lett a fővárosa Szófia — sorrendben a negyedik —, amely ekkor még alig 15 000 lelket számlált. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez még nem a teljes felszabadulás. A török helyett új elnyomók: a nem­zeti burzsoázia képviselői léptek elő, akik lázas mohósággal igyekeztek minél előbb meggazdagodni a paraszt­ság és a lassan kialakuló munkásosz­tály kizsákmányolásával. Ez a burzsoá­zia vitte bele a bolgár népet, alig né-14

Next

/
Oldalképek
Tartalom