Budapest, 1981. (19. évfolyam)

8. szám augusztus - Gábor Eszter: Leborotvált homlokzatok

ez kifejezetten ennek a korszaknak jellegzetessége — az ablakok közötti falmezők. (A megelőző korszakban az épületszerkezeti követelményekből eredően a tartó- és párkánytagok a nyíláskereteket hangsúlyozták. A nyíláskereteket az ekkor egyre inkább elterjedt vas-, majd vasbeton szerkezetek felszabadították tartó funkciójuk alól, ennek következtében kiemelésüknek csak dekoratív szerepe lett. Következő lépésként a dekoráció átkerült a nyílások közötti falfelületekre, például, az ablak alatti és feletti mezőkre.) A századelő egyéni fantáziában bővelkedő, változatos építészete hamarosan „kiment a divatból". Már a tízes években egyre nagyobb számban és jó minőségben épültek halkabb szavú, a dekorációval takarékosabban bánó, inkább a szerkezetet hangsúlyozó épületek. A háború építészeti pauzája után rövid időre még visszatért ugyan az eklektika, de az előző időszak vérbő, eleven építészetétől határozottan elütött szárazságával, unalmas kimódoltságával. A húszas évek végén megjelenő, a harmincas évek végére általánossá váló tárgyilagos igényű „modern" építészet minden szempontból szemben állt a századelő építészetével. Az önmagát méltán gazdagnak tartó és hirdető korszak a szellemével is irritálta a bevallottan szegény, ezért gazdaságosságra és racionalizáltságra törekvő következő generációt, amely a lakhatatlan tető-felépítményekben és a A kórház bejárata régen és most ma: Schöpf- Merei Ágost Kórház, Bakács tér 10. Márkus Géza: a volt Erdey-szanatórium, növekedett épülettömegek időnként plasztikusan formáltak és szinte mindig erősen díszítettek voltak. Az épületek lezárását előszeretettel hangsúlyozták tetőemelettel, tornyokkal vagy toronyszerű építményekkel és oromzatokkal. Ezek a kiemelt épületelemek dúsan díszítettek, akárcsak a kapuk keretezése és — 30 Dénes Dezső: Aréna út 29., ma: Dózsa György út 29.