Budapest, 1981. (19. évfolyam)

7. szám július - Mészáros István: Mosonyi Mihály kórusdalaa pesti tanítóképzősöknek

HONISMERET Mosonyi Mihály kórusdala a pesti tanítúképzősöknek Mosonyi Mihály, a kiváló zeneszerző és zenei író 1856-tól haláláig, 1870-ig — Liszt mellett — a hazai zenei romantika vezéralakja volt. E kiváló magyar muzsikus egy eddig ismeretlen kis kórusművét rejti a Tanodai Lapok 1863. május 14-i száma. Tavaszi dal a címe a friss hangulatú, verbunkoselemekkel átszőtt, magyaros intonációjú, négyszólamú férfikarra komponált darabnak, amelyet a szerző így dedikált: „A pesti kir. kath. férfitanitó-képezde növendékeinek emlékül". A dal szövege hét szakaszból áll, a szövegíró nevét nem tüntették fel a kottán. Az 1842-ben alapított pesti királyi katolikus tanítóképző intézet növendékei — a korábbi év hagyományait folytatva — 1863. május 7-én tavaszi ünnepélyt tartottak. Nem volt ez más, mint nagyszabású kirándulás a budai hegyekbe, amelyről színes beszámoló olvasható a Tanodai Lapok 1863. május 14-i számában. Minden valószínűség szerint e kirándulás alatt hangzott föl először Mosonyi Mihály tavaszi kórusdala a pesti tanítóképzős fiúk ajkán. Ezek a fiúk 16—18 évesek voltak, mivel a korabeli tanítóképzőbe azt vették fel, aki betöltötte tizenhatodik életévét, és elvégezte az algimnáziumot vagy az alreáliskolát. Az 1862—63-as tanévben ötvenkilenc növendéke volt az intézetnek. A képző épülete a Háromkorona utca (a jelenlegi Alpári Gyula utca) 16. szám alatt volt, a mai Bazilika közelében. Az egyemeletes klasszicista házat Hild József építette 1822-ben Fuchs Keresztély számára, tehát eredetileg nem iskolai tanítás céljaira készült. A korabeli híradás szerint az épületben — más helyiségek mellett — két tanterem állt a növendékek rendelkezésére. (1953-ban régi szépségében állították helyre az egykori tanítóképző műemlék épületét; majd 1979 áprilisában — vajh miért? — nagy gyorsasággal lebontották.) Ebből az épületből indultak el reggel öt órakor a fiúk, átkeltek a Lánchídon s az Alagúton, majd elhagyva a budai „indóházat" (a mai Déli pályaudvar elődjét, amelynek faépületét 1861-ben emelték), valószínűleg az akkori Istenhegyi úton igyekeztek első úticéljuk, a Széchenyi-hegy felé. Még friss volt ekkor ez a név: a városi hatóság „a legnagyobb magyar" halálakor, 1860-ban nevezte el Széchenyiről a Svábhegynek ezt a szép, tág határú kilátást nyújtó kiemelkedő pontját. Képzőseink ekkor még csak a „Széchenyi-hegy" feliratú kőoszlopot és egy kőpadot találtak itt, ezeket ugyancsak 1860-ban helyezték el a kilátóhelyre. (A gloriett — Ybl Miklós alkotása — csak a 19. század utolsó évtizedében került ide a Városligetből; a Széchenyiszobrot, Stróbl Alajos művét, pedig 1891-ben avatták fel.) Majd tovább indultak: talán a Normafa érintésével, vagy egyenesen a Hunyad-oromnak tartva — mindkét elnevezés élt már ekkor — a Ferechalmi kápolna irányába igyekeztek. Ez a hangulatos kis erdei templomocska, messze a lakott területektől, 1818—1822 között épült. (Ma már házak veszik körül, s maga is házszámot kapott: Budakeszi út 51/b.) Ezután útba ejtették a divatos közeli kirándulószórakozóhelyet, a Szép Juhászné vendéglőt (a mai Ságvári-liget területén, a középkori pálos kolostor helyén állt), majd nekirugaszkodtak a kirándulás utolsó állomásának: felkapaszkodtak a János-hegy csúcsára. Ekkor még nem állt itt a mai kilátótorony (1910-ben készült el), de — a szemtanú hiteles híradása szerint — így is pompás kilátás nyílt a kettős fővárosra s a környező hegyekre-völgyekre. * A kirándulásról a Tanodai Lapok 1863. május 14-i számában Bárdon József másodéves tanítójelölt számolt be: „Pest, 1863. május 9. (A pesti kath. férfi tanítóképezde tavaszi ünnepélye.) Tekintetes Szerkesztő úr! Meg lévén arról győződve, hogy t. Szerkesztő úr minden iránt, mi intézetünkben történik, érdekelve van, bátor vagyok közszeretetben álló lapja számára ezidei tavaszi ünnepélyünket (majális) leírni. Május 7-/ke volt azon nap, mely édes mindnyájunkra nézve örömünneppé tőn, melyet szerencsések voltunk szeretett tanáraink társaságában ártatlan élvek közt tölteni. Reggel 5 órakor vettük utunkat a Széchenyi-hegyre, hol énekszóval végeztük reggeli imánkat, kérve a Mindenhatót, hogy kegyelmének harmatával szentelje meg örömeinket s mulatságunkban is velünk maradjon. Innen 9 órára a Ferenchalmi kápolnához értünk, ahol a nt. Kurtz Vilmos hittanár úr által mondott sz. mise alatt négyes énekkel dicsőitettük az Istent és tiszteltük a magyarok királynéját, a Boldogságos Szüzet. Szent mise után utunkat a Szép Juhásznéhoz vettük, honnét a János hegyre mentünk, hogy az innen nyíló regényes kilátásban gyönyörködjünk. Most következett az ebéd, melyben az intézet növendékein kívül még szeretett tanáraink: nt. Kurtz Vilmos, Bárány Ignác, Örley János és Thill Nándor urak vőnek részt. Asztal fölött szeretett hittanárunk nyitá meg az áldomások sorát, és mi örültünk, hogy ft. igazgató urunknak — kit egészségi állapota hetek óta szobájához köt —, derék tanárainknak sat. Szerkesztő úrnak egészségére és a hazai tanügy fölvirágzására, magyar ős-szokás szerént, poharat emelheténk. Délutáni mulatságunk éneklés-, laptázás-, abroncsjátékból sat. állott. Haza vezető utunkban dalolva, beszélgetve, mulatva alig vevők észre, hogy a budai indóházhoz értünk. Engedje a jó Eg, hogy a hátralevő hetekben mint tanítójelöltek kedves tanárainkkal együtt még több ilyen boldog napot élvezhessünk!" Egyébként a pesti tanítóképzősök a megelőző tanév végén, 1862. június 5-én rendezték az első tavaszünnepélyt. A Tanodai Lapok 1862. június 12-i számában erről is beszámol az egyik növendék: ..Vígan csevegve alig vettük észre, hogy már azon hegyre jól felhatoltunk, amely most Szécsenyi [!] István, hazánk derék fia nevét viseli.. . utunk célja, a történeti nevezetességgel bíró Norma-fához értünk, egy nagy-nagy kiterjedésű bükkfa ez, telve a reá vágott nevekkel, amelynek árnyába — mihelyt fölértünk — helyet foglaltunk és csak miután egy kissé kipihentük magunkat, fogtunk a táj szemléléséhez. . . Távolabb a szántóföldek és rétek, melyek fölött itt-ott pacsirtafütyülést lehete hallani, fészkeiket elhagyva a magasban lebegtek, s úgy éneklék gyönyörű danáikat a szép természet uránok dicséretére. Elláttunk innen mérföldekre, s lábunk alatt láttuk Pest-Budát, sőt, még a Sz. Gellért-hegyet is... Útközben betértünk az úgynevezett Mátyás-kúthoz, amelynek hires vizéből ittunk . . ." Nem más ez a Mátyás-kút, mint a mai Disznófőforrás, amely 1847. június 19-én, a nagy buda-hegyvidéki névadóünnepélyen kapta Döbrentei Gábortól a „Mátyás-csurgó" nevet. De érdemes felfigyelni a Normafa fentebbi említésére is. Nemcsak azért, mert a név ebben a formában talán itt olvasható nyomtatásban először, hanem azért is, mert azt írja róla a tudósító diák: ,,történeti nevezetességgel bír". Tehát a korabeli közvélemény valamiféle magyar történelmi eseményt fűzött a helyhez, illetőleg magához a fához. 1863-ban, mint láttuk, a tavaszi kirándulás célpontja a János-hegy csúcsa volt. Ide igyekeztek tanítóképzőseink a következő évben, 1864. június 10-én is, ahogy a Tanodai Lapok 1864. június 23-i számában olvasható: * „Ebéd után, mielőtt (a János-hegyen) játékainkhoz kezdtünk volna, a pest-városi t. tanító-kort, mely szintén e napon tortá tavaszi kirándulását, megtisztelők néhány dalnak elzengésével, mit ők szintén örömmel fogadtak. Ezután különféle játékokhoz fogtunk, melyeket különösen szeretett tanár urunk, Bárány Ignác úrnak vidám kedélye tőn mulattatóvá. így mulattunk, míg végre az ozsonno ideje is eljött. Ez ismét vidám beszélgetések, majd dallások közt folyt le, bevégeztével pedig búcsút vettünk e helytől, melyen e napon annyi kedves percet töltöttünk..." Mosonyi Mihály kórusművének, az erdőzsongást, madárdalt, ragyogó napsütést idéző Tavaszi dalnak ősbemutatója tehát bizonyára a János-hegy tetején volt, az 1863-i majális-kirándulás alkalmával. Nem lehet véletlen, hogy ez az ízig-vérig magyar érzésű, magyar zenei stílusra törekedő zeneszerző a pesti tanítóképzőt tisztelte meg kórusdalával. Számos jel mutat arra, hogy ebben az intézetben magyar szellemű, hazafias nevelés folyt. (A háttérhez: a bécsi kultuszminisztérium rendelkezésére a pesti tanítóképzőben német nyelven kellett tanítani minden tantárgyat az 1856/57-i tanév kezdetétol. Csak 1861 őszétől lett újra magyar az oktatás nyelve, s képzőseink ettől a tanévtől kezdve indultak tavaszi „majális-kirándulásra" a hegyekbe a kor neves pedagógusának, Bárány Ignácnak a vezetésével.) Több mint száz esztendő múltán minden bizonnyal érdemes lenne újra életre kelteni Mosonyi Mihály e kis formátumú, de értékes szerzeményét. Az eredeti letétben, a férfikari megszólaltatásra alkalmas, vagy vegyeskari átiratban. Mészáros István 37