Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Barta András: Nemzeti-e a Nemzeti?

Nemzeti-e a Nemzeti? padot, mégpedig először az országban. — Áttérve a színházi munka egészére: az utolsó három év, amelyet Szolnokon töltöttem, az alkotói szabadságot, a társulati hangulatot és a közönség ízlésformálását illetően sokkal boldogabb és termékenyebb volt, mint amit most élek át. Nem tudom — ami a társulatot illeti —, kikkel és hogyan kellett volna folytatni, de az bizonyos, hogy itteni munkám legfontosabb pozitívuma és a további eredmények záloga, hogy rendező kollégáimmal (Zsámbéki Gábor, Asher Tamás, Ács János és Szőke István) olyan kollektívát alkotunk, amely egyetért szemléletében, világnézetében és a színvonal igényében. Ami a társulat és aköztem lévő viszonyt illeti: nem öt és nem három év távlatában kell gondolkozni, hanem az a gond, mi lesz a következő időszakban. Vajon mikor jutunk el végre oda, hogy hosszabb távra is lehet tervezni ? Minden bemutató, sőt, némi túlzással minden pillanat más-más próbatételt jelent. Ezt főként a Danton halála rendezésekor éltem át, amikor nagyon éles volt a szituáció. Az egész színház pedig az elmúlt évadban, főként a IV. Henrik két részének előadása kapcsán élt át nehéz időszakot. Most már azt hiszem, nemcsak a szakma, hanem a közönség is örömmel fogadja ezt a produkciót. — Amikor vitáznak színházunkkal — főleg a kritikusok —, nem gondolják át, hogy ez az intézmény nem elsősorban a kísérletezés helye. Maximális kockázatot vállaltunk, amely a Szent György és a sárkány bemutatásának kudarcában jutott kifejezésre. Itt is az igényesség volt az első szempontunk, és aki figyelemmel kísérte elmúlt három évünket, azt állapíthatta meg, hogy e tekintetben több volt a győzelmünk, mint a vereségünk. Úgy érezzük, ebben az időszakban sokkal több „esemény" volt, mint korábban ugyanennyi idő alatt, sőt, mint a többi fővárosi színházban ezekben az években együttvéve. Ilyen értelemben kívánjuk tovább folytatni munkánkat. Király István tanszékvezető egyetemi tanár (ELTE): — A megújult Nemzeti Színházban a legélesebb változás a közönség arculatának megváltozásában mutatkozik. Kívülről és belülről egyaránt fiatalabb lett a Nemzeti. A nézőtéren több a fiatal és maga a színház is „borzasabb". Ez részben jó, mert jobban hangsúlyozza azt, hogy a Nemzeti élő színház akar lenni, de rossz is, mert arra vet fényt, hogy még nincs letisztult koncepciója. A legnagyobb gond ezzel kapcsolatban az, hogy még nem tudta tisztázni: kötelezi-e valamire, és ha igen, akkor mire, az, hogy Nemzeti Színház. A magam részéről úgy érzem, hogy csak a nemzeti jelleg hangsúlyozásával lehet a Nemzeti valóban nemzeti színház. A űév kötelez. Azokra, akik ezt az intézményt vezetik: nagy hagyomány van rábízva. Anyagi értelemben, az állami támogatást tekintve minden színház nemzeti, de erkölcsi értelemben ez a színház az, amelyet Vörösmarty Árpád ébredése című művével nyitottak meg, s amelyet a sajátjának érez a nemzet. Ennek a színháznak a kulturált nemzetet kell szolgálnia. Ennek a feladatnak magas színvonallal, igényességgel lehet megfelelni mind a darabválasztásban, mind az előadásban. Ugyanakkor e színháznak kapcsolódnia kell a kultúra és a nemzet élő problémáihoz. E tekintetben a mai színház részben megfelel a követelményeknek. A közgondolkodás tekintetében ennek a színháznak a demokratizmus mellett az identitástudatra kell figyelmeznie, fel kell lépnie az emberi méltóságot megsértő tendenciák ellen. Hozzáteszem: ebben a tekintetben is megfelelőnek érzem a mai Nemzetit. — Amiben hiányérzetet kelt: nem fejeződik ki munkásságában a szocialista demokratizmus, a felelősségérzés a közönség iránt, vagyis hiányzik az önmegvalósítás és a szolgálat egysége. Végül a nemzeti kultúra szolgálatát illetően érzem a legnagyobb mulasztást a mai Nemzeti Színházban. Ez a feladat azt jelentené, hogy élővé kellene fogalmazni a múltat. Új, korunkhoz méltó olvasatban kellene színre vinni klasszikusainkat. Jó előadásokat hoztak létre a világirodalom klasszikusaiból, viszont a magyar klasszikusoknál erre még kísérletet sem tettek. Az élő magyar drámánál szintén gyér a vállalkozó kedv. Erre nem mentség, hogy még rövid idő telt el az új vezetés alatt. Visszatérve a magyar klasszikusokra: nem hiszem, hogy ezeket századrangúakként lehet kezelni. A Csongorral, a Tragédiával és a Bánkkal igenis érdemes próbálkozni. És a Nemzeti Színháznak éreznie kell, hogy feladatai közé tartozik a múlt magyar drámairodalmának egyéb értékeit is élővé, maivá tenni (például Szigligeti Ede és Csiky Gergely.) Általánosságban, az egész magyar színházi életre vonatkoztatva is fel lehet tenni a kérdést: vajon lesz-e élő magyar drámairodalom, ha a Nemzeti Színház nem tesz nagyobb erőfeszítést ennek érdekében ? Csabainé Török Mária, a Színház című folyóirat helyettes főszerkesztője: — Nyilvánvaló: nem ok nélkül határozták el 1978-ban azok, akik a kulturális életünkért felelősek, hogy meg kell változtatni a Nemzeti Színház művészeti vezetését. Azért szükséges ezt előrebocsátanom, mert utalni akarok arra: belső feszültségektől terhes, rossz légkörű, közönségét vesztett színházban kezdte munkáját az új vezetés. S ezek a feszültségek Székely Gábor, Zsámbéki Gábor s a vidékről frissítésként felkerült színészek megjelenésével az első hónapokban nem oldódtak, sőt szükségszerűen fokozódtak. Ehhez járult még, hogy a Nemzeti Színház objektíve, működési feltételeit tekintve a legrosszabb színházak egyike. A kritika rokonszenvvel és segítőkészséggel fogadta az új vezetést, de a „közvélemény" egy része — mely itt-ott hangot, teret kapott — valami sanda kajánsággal, türelmetlenséggel figyelt: lesz-e művészi megújulás? — Sok szürke évad, sok rutinelőadás után már az első évad két olyan jelentős művészi eredményt hozott, mint a Danton halála és a Konyha; gondolatilag gazdag, új és érdekes volt az Éjjeli menedékhely is. Ami a leglényegesebb: törekvéseiben egységes volt az egész évad, s ezen nem változtat a Szent György és a sárkány kudarca sem, hiszen itt sem egy elnagyolt, odavetett érdektelen műről volt szó: fiatal művész birkózott az igen nehéz feladattal. Az új vezetés a Nemzeti Színház nemzeti rangját már az első évadban megadta azzal, hogy gondolatilag egységes, gondolkodtató színházat hozott a műsorral, és az előadások a gondolatot, a jelentést közvetíteni tudták — ha még nem is mindig hibátlanul. Az 1979/80-as évad műsorában, illetve előadásaiban még inkább megvalósult az a gondolati egység, melyre az új vezetés törekszik. — Igényes műsorterv — Úrhatnám polgár, Emigránsok, Troilus és Cresida, Husz János, Jövedelmező állás, Budapest-Orfeum — s három egyértelműen és vitathatatlanul kiemelkedően jó előadás a mérleg: Emigránsok, Jövedelmező állás, Budapest-Orfeum. Az Úrhatnám polgár pedig nemcsak kirobbanó és nem múló közönségsikert hozott, hanem az évad legjobb férfialakítását: Kállai Jourdain-jét. Lehet, hogy a belső feszültségeket nem oldotta még föl teljesen a két sikeres évad, de az elmélyült, igényes, következetes rendezői munka meghozta gyümölcsét a színházi játékban is. Túlzás lenne azt mondani, hogy Kállai Ferenc 1978 óta vált nagy színésszé, de az ő művészete reagált legérzékenyebben arra a követelményre, melyet Zsámbéki Gábor így fogalmazott meg: „.. .az akcióknak, a helyzeteknek, az állapotoknak meg kell történniük, létre kell jönniük." Kállai nemcsak Jourdain úrként bűvöli el a közönséget; Lukája az Éjjeli menedékhelyben, Falstaffja a IV. Henrikben színháztörténeti jelentőségű. Nem vállalkozhatom annak felsorolására, hány színész lépett túl az utóbbi két és fél évben a sziporkázó technikán, lépett ki a közönyből, a rutinból. Agárdi Gábor a Gorkij és az Osztrovszkij-drámában, Máthé Erzsi a Jövedelmező állásban, Avar István az Emigránsokban, Kálmán György, Oszter Sándor a Dantonban. És még sok-sok színészt, sok-sok „létrejött", „megvalósult" alakítást említhetnék. — Szólni lehetne arról is, hogy mit nem valósított meg az új vezetés a velük szemben támasztott, felcsigázott — olykor irreális — igényekhez képest. (Több jó új magyar dráma kellene; egyenletesebb színvonal a rendezői munkában; legyen a Nemzeti kevésbé „szintetizáló", merészebb stb.) A leglényegesebbnek azt tartanám: teremtse meg ez a színház a saját közönségét. Tudom, hogy ehhez évek kellenek, de azt is, hogy ezt elsősorban a jó előadások révén lehet elérni. Szolnokra, Kaposvárra is az izgalmas, jó előadások vonzották a nézőket — még a pesti fiatalokat is. Nem lehetne-e valahogy siettetni azt a folyamatot, amelynek során a színház és közönsége egymásra talál? Nem szervezési fogásokra gondolok. Úgy tudom, a Nemzetinek nincs közönséggondja, ami a nézőszámot, a bevételt illeti. De az a közönség hiányzik, mely izgatottan vár egy-egy nemzeti színházi bemutatót; azt a közönséget hiányolom, mely fogékony ama gondolatiságra, társadalmi elkötelezettségre, melyet a színház vállalt és közvetít. Ilyen közönségnek, közösségnek a kialakulása visszahathatna a színház egész légkörére is. Legyen hát mielőbb — jó értelemben — divat a Nemzetibe járni. Szilágyi Lajosné, a Szellőzőművek színházi közönségszervezője: — Nehéz a Nemzeti Színházba nézőket szervezni. Négy éve végzem ezt a munkát, de úgyszólván alig tudok eladni jegyeket ebbe a színházba. Pedig határozottan van nívóemelkedés. Az Úrhatnám polgáron annyit nevettem, hogy az már szinte fájt, az Éjjeli menedékhelynek kiváló a rendezése, remekek a színészek, a díszlet pedig csodálatos. A Madáchba és a Vígbe mégis sokkal könnyebb bevinni a közönséget: ebbe azonban erősen belejátszhat az, hogy mind a két színháznak sokkal könnyebb a megközelítése, mint a Nemzetié. Hiába mondom, hogy a Madáchtól csak néhány percre van; azt válaszolják: messze esik a főúttól. És a külterületeken lakóknak az ilyesmi sokat számít. Én mindent megnézek a Nemzetiben, és azt gondolom, másoknak is hamarosan meg fog változni a véleménye, mégpedig a színház előnyére és javára. * A „Nemzeti" jelzőt viselő intézményeink közül mindössze három kulturális rendeltetésű: a Nemzeti Galéria, a Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Színház. A galéria és a múzeum nemcsak tárgyias jellegével különbözik az élő színháztól, hanem az alkotóhoz, az alkotáshoz és a közönséghez fűződő viszonyában is. A galéria és a múzeum elsőrendűen gyűjtő és megőrző; sohasem alkotó. A színháznak viszont életeleme az állandó alkotás. Tehát a dinamizmus. Mind a műsor, mind pedig a stílus tekintetében az időszeiűségen és a korszerűségen van a hangsúly. Vagyis: nem lehet a nemzet színháza „nemzeti",ha nem szól korához, korának közönségéhez. Tehát előbb színháznak kell lennie, a legmagasabb rendű művészi értelemben, ezután következhet csak az igazi nemzeti jelleg megteremtése. Különben a színház múzeummá vagy galériává válik. És ezt senki sem akarja. Sem a színházon belül, sem azon kívül. A Nemzeti Színház tartalmas, színvonalas évadot zárt. Ősszel remélhetőleg megnyílik a Katona József Színház, a Nemzeti kamaraszínháza. Újabb lehetőség a repertoár bővítésére, a társulat jobb foglalkoztatására, a közönség igényes kiszolgálására. És ezzel párhuzamosan a „nemzeti" feladatok ellátására. 18