Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Barta András: Nemzeti-e a Nemzeti?

Kállai Ferenc Büchner Danton halála című drámájában MTI fotó, Benkő Imre felvételei BARTA ANDRÁS Nemzeti-e a Nemzeti ? A Nemzeti Színház működése nem csupán színházi ügy. Egykor és ma: nemzeti ügy. Ezen nem változtatott, hogy 1949-ben minden színházat államosítottak. És az sem, hogy 1964-ben a Nagykörút és a Rákóczi út találkozásánál lebontották az ország első színházának „ideiglenesen" otthont adó egykori Népszínházát. Tapasztalhattuk: hogy fölbolydult a közvélemény, amikor mintegy másfél esztendeje a „Nemzeti" vezetésében „gyorsváltás" történt. Vagy mégis azoknak lenne igazuk, akik szerint a Nemzeti Színház ügye az elmúlt évtizedek során presztízsüggyé vált? Ha közügy, legfeljebb fővárosi. Ki az a vidéki, aki a fővárosba látogatva a színházak közül elsősorban a Nemzeti megtekintését venné fel programjába? Ki az, aki még mindig abban a hitben él, hogy a klasszikus és a mai dráma bemutatása elsősorban ennek a színháznak a feladata? (Előbb a Bánk bán, most Az ember tragédiája is „hűtlen" lett a Nemzetihez: jelentős honi újdonság pedig csak ritkán kerül bemutatásra a Hevesi Sándor téren.) A kérdezők és a kétkedők még ennél is tovább mennek. Vajon van-e egyáltalán önálló arculata, saját stílusa, kialakult együttese a Nemzetinek ? S ha ezek alakulóban vannak, mi az, ami alakul és milyen cél érdekében? Eredetileg széles körű közvéleménykutatást akartam folytatni ezekről a kérdésekről. A színház művészeti vezetői közül azonban csak ketten vállalták a válaszadást, ezért az előadások nézői közül is csak három interjúalanyt szólaltatok meg. Reméljük, az összeállítás így is híven tükrözi a fentebb vázolt kérdésekre „belülről" és „kívülről" adható feleleteket. Sziládi János, a Nemzeti Színház igazgatója: — A hol tartunk ma, vagyis hogy, hol tart ma a Nemzeti Színház, a kérdéseknek azon körébe tartozik, amelyekre csak meghatározott viszonylatrendszerben lehet válaszolni. E viszonylatrendszer pedig két ,, végpontot" tartalmaz: magát a kezdést (adott esetben a színháznak azt a formáját, állapotát, amikor az új vezetőség a színház élére került) és azt a célt (a színháznak azt az állapotát, formáját), melyet a színház mostani vezetősége elérni vagy legalábbis megközelíteni szeretne. Kezdem az elsővel. A Nemzeti Színházban — és ez nem az én megállapításom — akkor került sor a vezetés váltására, amikor a színház művészi munkájában a már hoszszabb ideje érezhető hanyatlási folyamat megállítására nem látszott belső biztosíték, s amikor a közönség mind tömegesebben fordult el a színháztól. E két, mindenki által látható és érezhető tényező természetesen egy nagyon összetett, nagyon bonyolult folyamat végeredményét jelentette. A jéghegy víz feletti csúcsa volt, amely a színház művészi munkájában összetorlódott problémák „viz alatti", tehát kívülről nem látható, nem érzékelhető nagyobb részéből nőtt ki. S ez egyben az új vezetőség feladatát is magában foglalta: komoly és következetes erőfeszítéseket tenni a művészi színvonal emelésére, az elpártolt közönség visszahódítására. — Az elmúlt három évad hozott is változást. Ebben az időszakban olyan szakmai, kritikai és nézői sikerek születtek, mint a Danton halála, A konyha, az Emigránsok, Az úrhatnám polgár, a Jövedelmező állás, a Két úr szolgája és a IV. Henrik. A kritikusok elismerése mellett a közönség érdeklődése is nőtt: évadonként mintegy tíz százalékkal emelkedett a nézőszám. Ennek ellenére sem vagyunk elégedettek. Sőt, ellenkezőleg. Miközben úgy érzem, úgy érezzük, hogy bizonyos céljainkat sikerült megközelítőleg valóra váltanunk, sok fontostól, s tán a jövő szempontjából a leglényegesebbtől, mintha távolabb kerültünk volna, mint voltunk kezdetben. Oka ennek (bár nem egyedüli) a Nemzeti Színház kérdésének, az ott lezajló személy-16