Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Sebők Magda: A Duna-korzó

A klasszicista Alsó-Dunasor. I. T. Neumann metszete Partfalépítés 1865—66-ban, egykorú fametszet több mint 400 méter hosszúságban. Ezekkel a munkálatokkal kapcsolatban merült föl annak a házsornak az építése, amely aztán oly alaposan megváltoztatta a reformkori Alsó-Dunasor képét, s amely az első vita kibontakozásának okozója lett. Ha azt a mainál kétszerte szélesebb Duna-partot beépítés helyett sétánnyá alakítják — sóhajt föl 1931-ben Siklóssy László Hogyan épült Budapest? című könyvében — „a miénk lehetett volna a világ legszebb folyami partja, méltó versenytársa a nizzai Promenade des Anglais-nek". Az 1860-as években Táncsics Mihály ezt írta Fővárosunk című munkájában: ,,Nincs igazuk azoknak, akik szerint hálátlan munka ez ínséges időben a főváros szépítéséről értekezni. E téma most is aktuális, amikor arról van szó, hogy Pest város hatósága az Al-Dunapartot házhelyekül adja el... a Duna-partnak egész hosszában múlhatatlanul sétánynak kell lennie... Berlin Unter der Linden-je törpévé alacsonyulna a Duna-parti sétány mellett." Pest város tanácsa azonban 1864. szeptember 3-án az Alsó-Dunasor beépítését „mind kereskedelmi és pénzügyi, mind szépészeti és egészségi szempontból szükségesnek" nyilvánította. Az indoklás első részét a kereskedelmi és pénzügyi okokat meg tudjuk érteni, de hogy miért tartották szépészeti és egészségügyi okokból is kívánatosnak ezt a megoldást, szinte felfoghatatlan. Mindjárt érthetőbb lesz az egész, ha belelapozunk Lechner Lajosnak az 1871. évi városszabályozási pályázaton első díjat nyert tervébe. Szerinte a kettős város legnagyobb szellőztetője maga a Duna; éppen ezért a Duna mellett egészségi okokból nem szükségesek széles utcák és terek. Kár volna ilyenekre felhasználni a drága telkeket. Nem is kótyavetyélték el őket a városatyák: jó pénzen értékesítették. így épülhetett föl az 1860-as évek végétől a Lánchíd és az Erzsébet-híd között, a Vigadó tér két oldalán, szimmetrikusan az az eredetileg bérházaknak szánt, nagyvárosias hatású, eklektikus házsor, amelyet aztán az első világháborúig folyamatosan szállodasorrá alakítottak át. Elsőként a Hungária szálló épülete készült el 1869-ben (ma az Intercontinental szálló van a helyén), majd sorban a többi: a Bristol, a Ritz. Földszintjükön éttermek, kávéházak nyíltak, amelyeknek teraszára ki lehetett ülni. 6 ez új, ízlésteljes és szép házsor a hatalmas folyó partján elterülve, kilátással az élénk hajóforgalomra, a szembes Budára és a távolban kéklő hegyekre, nemcsak Pest városának egyik legszebb, legkiválóbb része, hanem bármely európai városnak díszére válnék; e meggyőződést legnagyobb mértékben osztja a nagyközönség is, mely már a házak építésének idejében is, most pedig fokozott mértékben látogatja a partot, s azt kedves sétahelyként használja." (Részlet a Közmunkák Tanácsa 1870. évi jelentéséből.) S valóban, a felépített eklektikus házsor, aljában a csenevész akácfákkal („mely tulajdonképpen seprősor. Pedig többet ér nálok az igazi cirokseprő" — írja Hevesi Lajos Kóborlások a főváros sétányain című riportjában 1871-ben, jeléül annak, hogy a lelkesedés akkor sem volt osztatlan), ha öszszezsugorította is a beépítetlen területet, ha Táncsics álma pompásabbnak ígérkezett is, még mindig szép volt, s igen rövid idő alatt népszerű, látogatott hely lett. Ezzel kezdődik a Duna-parti korzó első virágkora. Másod virágzása a két világháború közötti időre, főként a 30-as évekre esik. Ez idő tájt már javában villamos járt a Duna-parton. A vitathatatlanul szükséges és fontos közlekedési vonalat hét szakaszban, 1889—1903 között létesítették, de még 1939-ben, 1949-ben és 1951-ben is fejlesztették. Az Akadémiától a Petőfi térig terjedő részt 1900-ban adták át a forgalomnak. Ettől az időtől fogva zavarta a kilátást, és csörömpölt a korzózok fülébe. Bár az idősebb korosztálynak azok a tagjai, akik még rendszeresen randevúztak itt, váltig állítják: nem emlékeznek rá, hogy zavarta volna őket a villamos, mint ahogyan az alsó rakpart kátránypapír borítású raktárai, személy- és teherhajó állomásai sem. Pedig ezek egészen az 1930-as évek derekáig éktelenkedtek a korzó közvetlen környékén. Már a századfordulón fölmerült — igaz, nem a pesti, hanem a budai Duna-korzó kapcsán —, hogy a Duna partjára ugyanolyan kéregvasutat kellene építeni, mint amilyen a millenniumi földalatti. Erre azonban nem volt anyagi fedezet. 1936-ban dr. Bessenyey Zénó, a Közmunkák Tanácsának elnöke „programbeszédében felvetette a pesti Duna-korzónak a közúti villamosvasúti közlekedés egyidejű beszüntetése mellett való kiszélesítését, amivel az idegenforgalmi tényezőknek, de a nagyközönségnek is egyik régóta hangoztatott kívánságát óhajtotta teljesíteni. Az elnöknek erre irányuló törekvését a Tanács is magáévá tette... a villamosvasúti pályát a gyalogjárótól elválasztó korlátot lebontja és a pályatestet felszedhető aszfaltlapokkal burkolja, hogy télen a villamosjáratok szükség esetén visszaállíthatok legyenek, s végül a meglevő gyalogjárót gyepesíti és az úttest és a pályatest különbségének kiegyenlítésére virágszegéllyel látja el — elfogadta és elhatározta, hogy a kiszélesítést kísérletképp, ideiglenes jelleggel, saját költségén végre is hajtja. Erre azonban nem került sor, mert előtérbe lépett a pesti Dunaparti gyorsforgalmi út terve." (Harrer Ferenc: A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1930—1940. Budapest, 1941.) Nemcsak azért időztünk ily hosszasan e javaslat ismertetésénél, mert megejtő a naivitása, hanem azért is, mert benne feszül az az oly ismerős kibékíthetetlen ellentmondás, ami az álmok, vágyak és a lehetőségek között szokott lenni. Természetesen a villamosra már akkor is nagyon nagy szükség volt, nem lehetett csak úgy, egyik napról a másikra megszüntetni, ahogyan égetően szükségessé vált az alsó rakparti út megépítése is. A Duna-parti „gyorsforgalmi útból" csak a lánchídi aluljáró épült meg A század elején már villamos járt a pesti korzó tőszomszédságában