Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Kolozsvári Papp László: Áttűnés

akarat és szándék nélkül bandukolok vissza a városba. A Stadi iménti vakító fényében — bennem világít még — szennysötét az utca, hamuszürkék az arcok. A sör sápadt sárgája világíthatna még bennünk. A hamis vágyakozások azonban kesernyés találatokhoz vezethetnek. Megértem, hát hogyne érteném meg, hogy a naivvá lényegült ember még szeretne valamit, így érzi: ez nem érhet véget csak úgy. Összeül tehát felebarátjával, s örülni próbál annak, aminek egyszer már örült. Görcsös összeomlás. S velem tán nem ez történik? Mintha magasból nézném a meggörnyedt alakot, amint a Keleti felé talpal az egyre néptelenebb utcákon, Budapest legszörnysziilöttebb városnegyedében, a Csikágóban. Falhoz tapad, védelemfélét keres; gyenge állat, harcképtelen. Ezerszeres hangulati nagyításban zúdul rá a megkopottság, a töredezett házak, melyekhez töredezett embereket képzel — s esküszöm, igaza van —, s a kutyaszagú, fanyar utcasarkok, a lábtörő járdák, a bűnöző álma utcafényben. Fura bujdosó, aki szakadatlanul körben jár. Körben, hiszen lelki köréből szeretne kitörni, s ehhez a járás kipróbáltan alkalmatlan eszközét hívja segítségül. így bukkanok ki a város legcsúnyább utcájából, a Verseny utcából a világvárosi fénybe és elevenségbe. Épp abba, amelyre a legkevésbé vágytam. Baross Gábor mutatja, merre az út. Elindulok hát arra, át a parkolóhelyeken — hogy nem üt el az autó, az rajta múlik, nem rajtam —, s tovább, valamelyik zugkocsmába, mindegy melyikbe, csak gyorsan, gyorsan, mielőbb oda kell érnem. S akkor iszom. Fura, vissza-visszatérő alakokkal ismerkedem meg. Én érzem úgy, hogy egyiket-másikat már láttam. Valójában mindig mások. Tegyem-e hozzá, hogy lényegében ugyanazok? Azt hiszem, megérzem az emberekben a bűnözőt — legalábbis ezzel hencegek magamnak —; elkerülöm tehát azokat, akik kifejezéstelen tekintettel néznek rám. Megfigyelted, mennyi a kifejezéstelen arcú ember manapság, Magyarországon? Csak az átlényegülteket bocsátom a közelembe; a hevesen gesztikulálókat, a szenvedő arccal vitázókat, s azt a fajta nagyon részeget, akinek a maradék józansága olyan kristálytiszta, mint egy csöpp víz. Mint az enyém. Valószínűleg bonyolult, monstre hazugságokat mesélnek nekem — igyekszem odafigyelni, de egy újabb szédült, véletlen látni- vagy hallanivaló félresiklatja a figyelmemet. Egyet azonban már biztosan tudok: minden elbeszélés azzal kezdődik: „halehetne", „ha engednék", „ha kifuthatnám azt, ami bennem van". . . Egészen biztos, hogy nem belső hang beszél belőlem. Ök beszélnek hozzám; arcuk lefityeg látóterem két oldalán, vonásaik torzak, darabosak; az arc darabjai úgy tolulnak egymásra beszéd közben, mint a lávahullámok, amikor elhallgatnak, az arc megfagy, épp mint a kitörés után a vulkán kiokádott tartalma; hihetetlen terméketlenségű táj. A ruhák viseltesek, a zakók hónaljában fehéres foltok; a nyak ráncai békétlenül feszengenek a hurkás gallérú ingben; a kezek bizonytalanul közelítenek a pohárhoz. Néha egy-egy gyermek surran át közöttünk, mint a kisegér; kezében üres kancsó; gyakorlottan állítja a söntéspultra, kitárja veszettül összeszorított tenyerét, s a vizes bádogra szórja belőle az aprót, s a néhány összesodródott bankjegyet —- nevetséges a mi húszasainkat bankjegynek nevezni, ugy-e ?—; aztán a teli kancsóval elillan, viszi lusta vagy szemérmesapukájának, anyukájának, akik ilyen előmelegítő gyakorlattal barátkoztatják kisfiúkat a törzshelyükkel. A pia kimérőinek arca kivétel nélkül olyan, mint egy vödör sár. Roppant gyanakvás és kapzsiság. Azt hiszik, ők aztán igazándiból ismerik az életet és az embereket. Ismerik egy frászt. Az emberi nyugtalanságból élnek, anélkül, hogy fogalmuk volna, miért nyugtalanok az emberek. Ismerni vélik az afféle jól öltözött sápadtarcokat is, amilyen én vagyok; ismerni vélik a borostás díjbirkózókat, a reszkető kezű öregeket, akik könnyes szemmel — nem sírnak — bámulnak bele a füstbe. Ismerik egy frászt. Ugyan ki vállalkozhatna arra, hogy földeríti valamennyiünk mozgatóját, azt a közös rugót, mely most ide lökött, s nyikorogva gyűjti az erőt, hogy innen kipenderítve belevessen bennünket a végleges tehetetlenség szurkába? Az aznap estibe és a következő estibe. .. így vesztem el a testem, a külvilággal való minden kézzelfogható kapcsolatom azokon az estéken, mint most ebben a föl-föltápászkodó, gyakran orra bukó elbeszélésemben. Nem emlékezem meg arról, hogyan kerülök haza. Egy biztos, támogatni még sohasem kellett. Tekintetem valószínűleg belekapaszkodik az első látótávolságra lévő tárgyba, s elkalauzol odáig. Sötét pillantások kísérnek; azt képzelem, irigyelnek moccanásképtelenségemért, látszatbiztonságomért. A Baross térről vagy a Rákóczi útról befordulok a tapadós mellékutcákba, ezekbe a legbudapestibb, vagyis legnyomasztóbb szorosokba. S a tekintetem elvisz a következő sarokig, majd onnan az azután következőig. Nem én megyek, az utca visz. A fény felé, a Duna nedves, egészséges lehelete felé törekvő, nyújtózkodó utcahálózat, mely valamikor a századfordulón ideesett, lakosaival; lakosainak mindig tőből kibicsakló vágyaival, kormos sarkain megvalósuló kamaszszerelmeivel, savanyú megfontoltságú felnőttéletével. Nincs még késő, mégis szinte egyedül bandukolok; a házak embertől jóllakottan várják a másnapot, amikor a sohasem tiszta fényben megmutathatják feslett küllemüket, háborús sérüléseiket, azt a fajta pokoli elaggottságot, amelyre a dinamit az egyetlen gyógyszer. . . Már rég nem vagyok emberi. Terméketlen világtagadás tart fogságában; pöfeteg harag, nem is tudom, kivel szemben; kezemből kicsúszott maradék énem tárgyiasul a mazochisztikus fáradtsággal választott környezetben. Már szinte hazajutni sem kívánok. Leülnék a járda szélére — padra csak azért nem ülök le, mert félek, nem tudnék többé fölkelni —, ülnék, s abban a pillanatban épp olyan tehetetlen volnék, mint vagyok akkor is, ha leplezni tudom. Látom az arcod. Feszült, figyelmező. Mindjárt megjelennek rajta a kétség és a gyanú hajszálvonásai. Tudom, hogy nem az ellenségesség támad föl benned. Már ha volt. A nagy pazarlók sohasem értik meg a szűkölködőket: „. . . egyenekkalácsot". Büntetésük a magány; őket sem értik meg a szükséget látók. Túlságosan zárt ez a rendszer, mi? Ez már nem is beveendő vár, hanem várnyi tömör sziklatömb. Túlságosan jól sikerült az alkalmatlanságom bizonyítása. Olyan jól, hogy már én kényszerülök ellenérvet keresni — a számodra. Szeretném, például, ha azt mondanád: gyönge vagy, s csak erősnek kellene lenned; hiszen mindent tisztán látsz; miért engeded, hogy újra meg újra elborítson az előre látott ár. Mondd azt: igaz, hogy születésemnek köszönhetően egy olyan motor lépett működésbe bennem, amellyel te nem rendelkezhetsz; te azonban, születésednél fogva olyan felszerelést kaptál, amelyet én csak fogcsikorgatva tudok pótolni, mindazonáltal akkor vágsz elébem, amikor jónak látod. Hát miért nem látod jónak! Hivatkozhatsz a szerelmünkre is; mondd azt: ha szeretsz, megteszed. Meg sem kell mondanod, mit kell megtennem, hiszen tudom. Most persze elhúzod a szád; igazad van, rossz vagyok a szerepedben. A hitünk más fogantatású; a te hited s az én hitetlenségem, pontosabban: hit nélküliségem. Túlságosan sok történelmet éltem meg, semmint hogy olyan kétszerkettőnek lássam az ország sorsát, ahogyan azt kollégáim cikkeiben olvasom. No látod, ettől legalább megtartóztattam magam. Gyenge, hitvány ember vagyok; olyan hitre van szükségem, mely milliókat fog össze, mozgat; s amely bizonyára engem is átlelkesítene. Ezért vagyok csak magyar ember, az internacionalizmusnak ebben a tényeknek fittyet hányó, voluntarista értelmezésű világában. Te a hasznos mennyiségek megszállottja vagy; ezért is kaptam két kézzel utánad. A pszichológiai halál árnyékából. Roppant erővel, vakon, tökéletesen működő ösztönnel törtél ki a csodaszép vidék embertelen lelki mozdulatlanságából, a vaskos megállapítások emberei közül, a művelődés kisemberi mocsarából, melyre most a televízió és művelődési gépezet idétlen, butító, korpaszagú intézményessége települt. Kitörtél, megérkeztél, ember vagy — s idegenül érzed magad. Majd leszármazottaid, ők már itthon lesznek ezen a helyen, ahol a magyar szellemi élet izzadja ki szörnyszülöttjeit, de épkézláb csemetéit is. Aztán majd egy nagyon távoli — vagy közeli — lemenődben rám ismersz. Egyikünk sem él már, nem ellenőrizhetjük. Valamelyik nagy, föltörekvő ősöm piheni ki bennem fáradalmait, ül babérain. Csak neki, föltörekvése közben, nem volt ideje minden apróságot számba vennie, mérlegelnie, egészen a nagy, szent elszántsága szétforgácsolódásáig. Ezt, átöröklés útján, nekem juttatta. S hogy mennyire besegített neki a társadalom, arról sejtelme sem volt. . . Mindig egy reformkori ősapát képzelek magamnak, széchenyis érzékenységűt, Henszelmann bölcsességűt; játékosat, s egyben lendületeset; s főképpen az utolsó csöpp véréig elkötelezettet. Meghalni is úgy szeretnék, ahogyan ők: barátok körében, párnákkal föltámasztott felsőtesttel, mindennel számot vetve, bizakodva. S valami emlékezetes mondaton törve kábuló fejem. „Amikor az óra ötöt ütend, én már nem leszek az élők sorában" — mondanám, s még hallanám, amint szavaimat kegyeletteljesen továbbsúgják a távolabb állóknak; aztán még egy utolsó körülpillantás, s jöhet a szép, a megkomponált, a példaadó halál — a példaadó élet ráadása. Vajon az én halálom milyen lesz? .Milyen lehet, ha egyszer elmaradt az előzménye, a példaadó élet? Ebhalál, fölfordulás, csöndes, émelyítő szétrohadás. Aztán buszra szállok, s hazavitetem magam. Vakon megyek el a kapuig, kezemben csörög a kulcs; a lakás levegője állott. Gyorsan kinyitom az ablakot, s beleejtem magam egy székbe. Gyakran szól a telefon, föl kell tehát kelnem, hogy kihúzzam a dugóját. Ülök gondolattalanul, nincs erőm lefeküdni. Elalszom a székben, s ha nem csönget senki, körülbelül éjjel háromkor ébredek föl, gyűrötten, koszosan, lelkemvesztetten. Megfürdöm, s elvégzek valami aprómunkát. Tartalékolok ilyesmit éjszakai fölriadásaimra, mondjuk, véleményezést írok egy kiadónak valamilyen könyvről. Csöndesen pofozgatom magam ezzel a kerékvágás felé, a felé az állapot felé, amelyről úgy vélekednek munkaadóim: „pontos, rendes, korrekt". Aztán már csak fekszem az ágyamon, fűrészporral fösvényen kitömött pojáca, fölöttem mennyezet, alattam padló. Néha megörvendek annak, hogy nem áznék, ha eleredne az eső. Aztán mintha rég halott nagyanyám motozását hallanám a konyha felől; jó jel; azt jelenti, mindjárt elalszom. ÁTTÜNÉS 21