Budapest, 1981. (19. évfolyam)
5. szám május - Császár Nagy László: Árnyékban
Csigó László felvételei kat már a negyedik termelőszövetkezeti melléküzemág munkásai végzik. El ne kiabáljam: a negyedik melléküzemág szakemberei most éppen dolgoznak. Már amikor, mert időnként kártyacsatától visszhangzik a ház. A betegek pedig — akiknek a lépéseik száma az egyik legbiztosabb támpont a közlekedésben — botladoznak a vödrök között. Mondják, néhányan annyira elbizonytalanodtak, hogy már értelmét sem látják az életüknek. . . Elkelne hát a társadalmi segítség. Erre azonban remény sincs. Az intézet igazgatóját néhány hivatalban figyelmeztették, ne számítson az üzemi kollektívákra, mert már minden gyár és vállalat kiválasztotta az iskolát, amelyet patronál. Nemrégiben egyik közeli üzem 25 brigádja felajánlotta a segítségét. De — úgy látszik — a vállalás nem került be a bridágnaplóba, és a megbeszélt napon hiába várták őket. Ezt a történetet már Dorkó Györgyné igazgatótól tudom. Azt is elmondja, hogy a mind nehezebbé váló feltételek között 3000 forintos fizetésért egyre nehezebb a világtalanok életét valóban segítő, áldozatkész gondozókat találni. Nem is csoda, hiszen alacsonyabb a takarítónők fizetése az intézetben, mint egy veszteséges vállalatnál. Háromszázhatvan gondozottat 115 főnyi személyzet lát el, holott a szakirodalom száz gondozottra 45 főnyi személyzet foglalkoztatását tartja szükségesnek. Ilyen feltételek mellett kell megvalósítani az intézet céljait, amelyet az igazgatónő fogalmaz meg: — Az intézetünk összetett feladatot lát el. A mi dolgunk egyrészt az, hogy megteremtsük az otthon nélkül maradt emberek nyugodt életfeltételét, másrészt pedig az, hogy az általános iskolát végzett és szakmát tanult fiatalok társadalmi beilleszkedését elősegítsük. Akit lehet, a szakma tanulása után visszahelyezzük a családba. Megpróbálunk mindenkit önálló életre nevelni. A látássérültek csaknem mindig egymás között házasodnak. Ha módunk van rá, segítjük őket lakáshoz juttatni. De az az igazság, hogy az egészséges emberek gyakran idegenkedve fogadják a sérülteket. Előfordult már olyan eset is, hogy a világtalan házaspár beköltözése után megkeresett a lakóbizottsági elnök. Nem azt akarta tudni, miként segíthetnek, hanem arra volt kíváncsi, hogy ki vállalja azért a felelősséget, ha a gázra nem ügyelnek és felrobbantjók a házat? — A fiatalok általában könyvkötést, gyógymasszőrséget, telefonkezelést és kefekötést tanulnak. És ezzel a kör bezárult. Pedig ha kinek-kinek sikerülne olyan foglalkozást találni, amelyben teljes értékű munkát végezhet, sokkal kevesebb megkeseredett fogyatékos ember élne közöttünk. A munkába állítás nélkül ugyanis nem lehet teljes a rehabilitáció. Mi arra törekszünk, hogy a halmozottan fogyatékos emberek is hasznosnak érezzék magukat. Azt hiszem, mielőbb bővíteni lehetne és kellene a szakmák körét. Példaként csak a műanyagipart és a programozói munkát említem. Nálunk sokan elvégzik a programozói tanfolyamot, a vállalatok azonban nem szívesen alkalmaznak látássérülteket. Ha szakképzett ember veszíti el a látását, nincs mód az átképzésre, így sokan kénytelenek másokra hagyatkozva leélni az életüket. Szólni kell azokról is, akik találnak munkát. Egy 1979-ben végzett felmérés szerint az intézetben élők fizetése 1300—3500 forint között váltakozik. Ebből 750 forintot fizetnek az ellátásukért. A nyugdíjasoknak jövedelmük 80 (!) százalékát tartják vissza gondozási díj fejében. A munkaképes látássérültek többsége 1900—2100 forintot keres, ami az önálló élet megalapozásához aligha elegendő. (A kereseteket természetesen az is befolyásolja, hogy ki milyen kedvvel végzi a munkáját.) Az alacsony jövedelem és a betegség sokukban felerősíti a kiszolgáltatottság érzetét. Ida rezzenéstelen arccal beszéli el betegsége történetét. A huszonhét éves lányt nyolcéves koráig semmi nem különböztette meg a társaitól. Az apja körül lábatlankodott, aki faragás közben véletlenül megütötte a lánya szemét. A műtét sikerült, de a kislány szeme a kórházban egy újabb ütéstől ismét bevérzett. Ezt azonban csak a betegek vették észre, ők pedig hiába szóltak az orvosnak. Reményt csak az adhatott volna, ha Ida egyik szemét kiveszik, ehhez viszont a szülők nem járultak hozzá. Igy utolsó emlékként a kórházi fehérséget vitte az örök sötétségbe. Mint mondja, talán már a szüleit sem ismerné meg, mert amikor róluk álmodik, a fiatalkori arcuk jelenik meg előtte. Gyakran álmodik színesben. Azt viszont, hogy milyen zöld a fű és milyen piros a rózsa, már csak az emlékeiből tudja. Az álmok azonban sosem pótolhatják a valóság színeit. Tizenhéttizennyolc éves korában gyakran foglalkozott az öngyilkosság gondolatával. Ma, egy évtizeddel később, azonban már nem vonzza úgy a halál, mint korábban. — Kilencszázhetvenkettöben megtanultam a kefekötő szakmát. Ha lenne kedvem ehhez a mesterséghez, talán 3500 forintot is kereshetnék, de beérem kevesebbel. Nem okolok senkit azért, mert így alakult az életem. Én vagyok a hibás, mert nem voltam eléggé kitartó. A nyelvtanulást hamar abbahagytam, mi értelme ha az ember nem láthatja azokat a szép tájakat, amelyekről olvas? Nem vagyok elkeseredett ember. Vannak látó barátaim, akikkel időnként még bárba is elmegyek. Az pedig gyakran megesik, hogy találkozunk az utcán, és meghívnak egy pohár sörre vagy valamilyen italra. Ennek ellenére azonban azt mondom, hogy fiatal nőnek megalázó vakon élni. Csak áll az ember az utcán, próbál tájékozódni, hallja maga mögött a lépéseket., aztán mégis kénytelen egyedül nekivágni az útnak. Férjhez menni nem akarok. Látóhoz nem mehetek, mert megunná, hogy nekem örökösen segíteni kell. És azt nem akarom, hogy néhány év múlva ezt dobja be a válás okaként. Vakhoz pedig nem megyek, mert úgy vergődés az élet. Elköltözhetnék az intézetből hív is a testvérem, de oda se megyek, mert előbb-utóbb kiszolgáltatottnak érezném magam. Tudomásul veszem a betegségem, és várok. Csak azt nehéz elviselni, amikor azt hallom: miért nem marad otthon az ilyen? Azt nem értik meg, hogy egy vaknak is lehetnek vágyai. Az enyémek? Ne vicceljen már. Ha egy mesebeli tündérnek kellene elmondani? Jó, nem bánom. írja? Az első egy lottófőnyeremény. A második egy önálló lakás. A harmadik kívánságom pedig az lenne, hogy mielőbb meghalhassak. A Vakok Állami Intézetében az elmúlt év áprilisában kezdődött a felnőttkorban megvakult személyek elemi rehabilitációja. Idáig két tanfolyam indult ötvenszázalékos részvétellel. Az orvosok figyelmét körlevélben hívták fel, jelezzék, ha a körzetükben egy-egy felnőtt elveszíti a látását. Vannak, akik az orvosi titoktartásra hivatkoznak, mások pedig talán nem vették a fáradságot, hogy elolvassák a körlevelet. Azok pedig, akikért indul ez a tanfolyam, talán nem is tudják, hogy vannak szervek, amelyeknek velük kellene törődni. Ettől azonban a tény még tény marad. A három hónapig tartó tanfolyamon nyolc felnőttet tanítottak írásra, olvasásra, öltözésre és önálló közlekedésre. Az érdektelenség érthetetlen. Hallani olyan véleményt is, mely szerint azért kezdődött el a képzés, hogy később be lehessen bizonyítani az elemi rehabilitáció fölöslegességét. Mert időnként kicsinyes viták, pozícióharcok nehezítik a rehabilitációt. Gyakran még az is éles vitához vezet, hogy egészséges embernek van-e joga sérült ügyében döntést hozni. A személyekben rejlő okokon túlmenően nehezíti a munkát a tan- és munkaeszközök hiánya. Időnként nem lehet botot, számológépet, Braille-táblát kapni. A Braille-lapok is drágák. A felnőttkorban megvakultak rehabilitációját nehezíti, hogy kénytelenek olyan könyvekből — olyan példamondatokkal — tanulni, amelyek a hatéves gyereknek készültek. Az elemi rehabilitációs csoport vezetője, Prónay Beáta is reméli, hogy ebben az évben elkezdődik valami, de igazi eredményekhez szerinte is évekre, évtizedekre lesz szükség. A rehabilitációs munkát az alapoknál kell kezdeni, mert az előítéletek gyökerei mélyre nyúlnak. — Úgy vélem, őszinte beszéddel kell kezdeni. A főiskolán a szakdolgozatok írása közben részt vettünk egy felmérésben, amelynek során az ország minden részéből, több nemzedék tagjaitól kértünk választ a kérdésekre. Meglepett a válaszok közömbössége és öszintétlensége. Ez nyilván szerepet játszik az olykor erőszakolt elkülönülésben is. Az egészséges embereknek is tudomásul kell venniük, hogy a vakok és gyengelátók is a társadalmunkban élnek, amelynek ha nem is teljes képességű, de teljes jogú tagjai. Be kell látnunk, hogy azokban az országokban járnak el helyesen, ahol nem különítik el a fogyatékosok képzését, hanem a speciális oktatást csak a korrekciós tárgyakra szűkítik. A különválasztott oktatással ugyanis mi magunk idézzük elő a pszichés elkülönülést, és nehezítjük a fogyatékosok későbbi beilleszkedését. Ez pedig később számos konfliktus forrása lehet. Talán elég, ha a nyomdászokat említem példaként. A mi szakoktatásunk kézi munkavégzésre készíti fel a vakokat és a gyengénlátókat. A munkahelyükön aztán tanácstalanul állnak a gépek előtt, és többnyire elkülönítetten dolgoznak. Ez a mesterségesen emelt válaszfal okozza azt is, hogy időnként az igazán tehetséges emberek is csak nehezen tudnak továbbtanulni. Ha egységes mérce szerint nevelnénk a fogyatékos és az egészséges gyerekeket, nemcsak a munkalehetőségek számát növelnénk, hanem könnyebb lenne a társadalmi beilleszkedés is, hiszen ebben szerepe van a sérült emberek megítélésének is. — Néha úgy látszik, mintha a köztudat is csak a szánakozósra lenne berendezkedve, igy valóbon nehéz segíteni, mert időnként a szándék olyan esetlenségbe fullad, hogy a segíteni akaró ember válik szánalmassá. Sokan nehezen tudják elviselni, ha egy világtalan ember többre képes, mint ők. Ezért fordulhatnak elő olyan esetek, mint ami az egyik jól felkészült világtalan üzemmérnökkel történt. A munkahelyén elterjedt a hír, hogy a szemközti asztalnál ülő munkatársa azért téved olyan sokat, és azért nem tudja teljesíteni a feladatát, mert a vak mérnök helyett is ő dolgozik. Szeretet — érzelmes a szó, lejáratták évezredek prédikációi. Ne féljünk tőle mégse. Több szeretetre van szükségük ezeknek az embertársainknak. S nekünk, többieknek is. 8