Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Császár Nagy László: Árnyékban

negyednek negyed, a félnek meg fél a párja. Kegyetlen törvény, de ez a világ rendje. Ennyi. A történetnek vége. kezdjen vele, amit akar. Viszlát. Hóna alá veszi a mankót és a fal mellett elindul A járókelők alig észrevehetően kitérnek az útjából. Azon veszem észre magam, hogy folyton a testi fogyatékosokat figyelem. Akiknek a megsegítéséért összefogott a világ. Akik reménykedve figyelik a tudományos híradót, hátha felfedezett nekik valami gyógyírt az orvostudomány. Akik olykor a szalmaszálakba kapaszkodnak, és erre építik a reményeiket. 1981-et az ENSZ a fogyatékos személyek nemzetközi évévé nyilvánította. Ilyenkor fölébred a társadalom lelkiismerete. Időnként hivalkodva hangoztatjuk, mi mindent tettünk értük. De vajon tudunk nem megalázó módon segíteni? Mert időnként úgy látszik, hogy csak szánakozni tudunk. Őrzöm a rendezetlenségből egységessé kovácsolt mozdulataikat, a gátlásokkal veretezett arcukat. Emlékszem a fiatal lány reménykedő tekintetére, amint epedve várja nála kevésbé sérültek pillantásválaszait. Magamon érzem a fiatalember segélykérő tekintetét, akit a Sabin-csepp hiánya láncolt örökre a tolókocsihoz. Visszaidézem néhány halmozottan fogyatékosnak önmagában is megrendítő látványát, a fehér bottal tanácstalanul álldogáló lány tétova mozdulatait, amint tíz perce várja már, hogy valaki átvezesse a túloldalra. Visszacsengnek a szavak róluk, akik olykor már egy mankót és egy tolókocsit is az élet ajándékának tekintenek. CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ ARNYEKBAN Az őszinteségért névtelenséget ígérek cserébe, Zoltán rágyújt, aztán úgy buggyannak ki belőle a szavak, mintha harminc esztendejének minden keserűségét erre a beszélgetésre tartogatta volna. — Most, hogy a bénák, bolondok és a világtalanok éve van, kapósak lettünk. Két éve a gyerekek miatt gügyögtek, most pedig úgy néz ki, mintha azt a lelkiismeret-furdalásukat akarnák enyhíteni, amit a fogyatékosok miatt éreznek. Mankót meg tolókocsit csinálnak társadalmi munkában. Azelőtt meg még azt sem kérdezték: hogy érzik magukat, emberek? Egy csapásra fontosak lettünk. Köszönöm, uram, de a közsajnálatból nem kérek. Nem haragszom a világra, de nincs mondanivalóm. Maga mellé támasztja leghűségesebb társát, a mankóját. Kortyol a sörből, aztán lassan megenyhül: — Ne kérdezzen. Elmondok egy történetet. Azt csinál vele, amit akar. írhat belőle drámát, ha pedig nincs kedve hozzá, elfelejti. Figyeljen, kezdem. Négy éve már annak, hogy az egyik este kicsíptem magam, mint az a bizonyos Pista a Krisztus neve napján. A köznapi ruhámban hagytam összes gátlásomat, fölmásztam a lépcsőkön, és beültem egy elegáns étterembe. Nem vettem tudomást arról, hogy a pincérek összesúgtak mögöttem, gondosan az asztal alá dugtam a mankóimat. Egyheti fizetésemért jót ettem, csupa külföldi italt ittam és nézelődtem. Két asztallal odább ült egy magas, karcsú lány, melegbarna szemmel, vállig érő fekete hajjal. Ilyen lányt álmodtam magamnak egész életemben. Az arca szomorú volt. A szomorú arc is lehet nagyon szép. Néztük egymást, aztán eljött a pillanat, amikor elő kellett venni a mankóimat. Elfordította a tekintetét. És akkor hirtelen csend lett bennem. Hihetetlenül nagy csend, érti? Akkor döbbentem tó, hogy o Cseh János, a Mozgássérültek Budapesti Egyesületének gazdasági szakembere, akár fejből is elmondja a fogyatékos emberek mozgalmának történetét, a negyvenes évek elejétől. Akkor került kapcsolatba a mozgalommal, amikor még úriasszonyok könyöradományai tartották fenn a fogyatékosok intézeteit, amelyeknek hármas jelszava ekként hangzott: „Gyógyít — tanit — kiképez" Meggyógyítani öt sem tudták, de szakmát adtak a kezébe. A hajdanvolt szabómester beszél az államosítás idejéről, amikor az intézetek addig egységes irányítását — és felelősségét— három tárca között osztották föl. Mint mondja, ez az erőszakolt szétválasztás azóta is sötét gondként kíséri a mozgalmat. A gazdasági vezető rokkantnyugdíjasként jár be Tahiból, hogy elintézze az egyesület gazdasági ügyeit. Igy összegezi a véleményét: — Az a legfőbb baj, hogy túl sok szerv foglalkozik velünk, a munka pedig nincs megfelelően összehangolva. Igy a segítség sem elég következetes. Igaz, van már rendelet a mozgássérültek foglalkoztatásáról, de még sosem hallottam, hogy bárkit is felelősségre vontak volna, mert már a felvételnél ajtót mutatott egy fogyatékos embernek. Pedig az élet bőséggel szolgáltat példákat. Ha egy fogyatékos ember el akar érni valamit az életben, kétszer annyi energiával kell nekivágnia a tervei megvalósításának. Ehhez nem mindenkinek van ereje, különösen akkor, ha csak ímmel-ámmal segítik. Mindezt a magam élete is példázza. Nem azért végeztem el két főiskolát, mert nem tudtam volna anélkül meglenni, hanem azért, mert tőlem megkövetelték az osztályvezetői beosztásomhoz. Sok osztályvezetőtől a középfokú végzettséget sem kérték számon. Az idestova három éve alakult egyesület alighanem a legszerényebb körülmények között működő egyesület a városban. A hét öt napján délután 5—7-ig védik a mozgássérültek érdekeit. Az alig 4X6 méteres helyiség berendezése szegényes. Az ütöttkopott asztalokat viaszosvászon borítja. Az egyik asztalon villanyirógép, amit csak tavasztól őszig lehet használni, mert amíg fűteni kell, a hősugárzóé az elsőség. A kettőt egyszerre nem bírja a biztosíték. Az egyesületnek hozzávetőleg ezerháromszáz tagja van. Nincs pontos adat arról, hogy hány mozgássérült él a fővárosban A becslések szerint 90—