Budapest, 1981. (19. évfolyam)

4. szám április - Szabó László: Munkában a rendőrség

Az embernek alaptermészete a kíváncsiság, szeretne a dolgok mögé látni, bekukucskálni oda is, ahová egyébként nem nagyon lehet; megismerkedni azzal is, ami nem a nyilvánosság előtt játszódik, igy vannak a társadalom „színén" élő em. berek a bűnözéssel is, amely mindig a tár. sadalom „visszáját" mutatja. Ez az érdeklődés jogos, hiszen senki számára nem közömbös, milyen a közbiztonság, hogyan alakul a bűnözés, és mennyire eredményes a bűnfelderítés, kell-e tartanunk attól, hogy egy sötét utcában „hókon csapnak" bennünket, vagy feltörik őrizetlenül hagyott lakásunkat. Mivel a bűnözés leginkább a városi élethez tapad — ennek sajátja —, indokolt a fővárosiak igénye: rendszeresen tudassák velük a bűnügyi eseményeket, s azt, hogy miként alakul a bűnügyi statisztika. Ez tulajdonképpen minden esztendőben meg is történik, a napilapok közlik a legfőbb ügyész sajtótájékoztatóját. Kezemben van másfél évtized bűnügyi statisztikája, minden füzet egy-egy esztendőt ölel fel. A számoszlopok, a statisztikai „görbék" külön is kivetítik a nagyvárosok és a főváros bűnözési helyzetét. Egymáshoz is mérhető a két adat, a végkövetkeztetés egyértelmű: 15 év alatt nem emelkedett, kisebb eltérésekkel csupán enyhén hullámzott a bűnesetek száma, enyhén csökkenő tendencia mutatható ki; nemcsak országos arányokban, hanem Budapesten is. Ekkora időszak már feltétlenül alkalmas arra, hogy némely dologban általánosítsunk. Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert korábban hajlamosak voltunk egy-egy év bűnügyi statisztikai adataiból „mélyenszántó" következtetéseket levonni, s ha történetesen egyik esztendőről a másikra nem lett kedvezőbb a helyzet, akkor önmagunknak — a társadalomnak — tettünk szemrehányást. S bár a bűnözés ilyen-olyan alakulásában feltétlenül meghatározó szerepe van a társadalomnak — ezen belül is a különféle társadalmi ellentmondásoknak —, alapvetően a tudati viszonyok játszanak szerepet. Ezek viszont — közismert — rendkívül lassan fejlődnek. Ezt a kis kitérőt csupán azért tettem, hogy jellemezzem: tulajdonképpen még évtizedek távlatából nézve sem lehet lényegesen kedvező változásokat várni a bűnözésben, ehhez sok-sok évtized kell; de tanulságos, következtetésekre alkalmas tendenciák tizenöt-húsz év statisztikájából már kimutathatók. Például az, hogy az elmúlt másfél évtized erőszakos, garázda jellegű bűncselekményeinek hol emelkedő, hol — némiképp — csökkenő hullámzása kifejezetten a nagyvárosokban, leginkább Budapesten tapasztalható. Amikor erőszakos bűncselekményekről esik szó, az utca embere elsősorban a négy áldozatot követelő tavalyelőtti rendőrgyilkosságra, a Hungária körúti Csigó László felvétele OTP-ben elkövetett kettős rablógyilkosságra, a Ferenc körúti fegyveres postarablásra vagy éppenséggel a kétéves bölcsődés kislány csalárd ellopására gondol. Pedig éppen az ilyen esetek adják a bűnügyi statisztika legkisebb hányadát, noha társadalmi veszélyességük foka a legmagasabb. Az élet elleni bűncselekmények számát — az összes bűncselekményt figyelembe véve — még a fővárosban is szinte csak ezrelékben lehet kifejezni, s ezen belül is mindössze néhány a köznapi értelembe vett rablógyilkosság! Szembeállítható ez akármelyik nyugati nagyváros hasonló adatával, nem is szólva az amerikai földrész városi bűnözéséről, ahol nem múlik el nap a legdurvább eszközzel — fegyverrel vagy az élet, illetve testi épség veszélyeztetésére szolgáló egyéb tárggyal — elkövetett lablógyilkossag nélkül. Ami azt jelenti, hogy embereket a pénzükért, a vagyonukért vagy azért ölnek meg, mert pénzt őriznek. Többször is módom volt a nyugati világban — Nyugat-Európában és az amerikai földrészen — olvasni, látni, tapasztalni az elvadult módszereket, a lakosság tehetetlenségét, rossz közérzetét, a felderítés eredménytelenségét. New York egyik nagy diplomataházában játszódott le a következő eset. Az épülettömb négy utcára nyílik, hatalmas udvart fog közre; a lakásokba csak az udvarra nyíló lépcsőházakból lehet az utcáról felmenni, az udvarra viszont mindössze két kapubejáró vezet. A kapukat „állig felfegyverzett" magánrendőrség őrzi, amelynek tagjait természetesen az épülettömb lakói fizetik. E házban lakott — végül is máshová kényszerült — ismerősöm mesélte: az egyik első emeleti lakásban délelőtt ruhát mosott a háromgyermekes fiatal diplomatafeleség, majd a kimosott ruhákkal felment a tizedik emeletre, hogy a szárítóban fölteregessen. A lakás ajtaját nem zárta be, sőt, néhány centire még nyitva is hagyta, abból a meggondolásból, hogy az udvarra úgysem tud bejönni idegen. Ahárom kisgyerek — kettő-, három-és ötéves — a lakásban játszadozott. Tizenhét percig tartott a teregetés, s amikor a fiatalasszony visszatért a lakásba, rettenetes látvány fogadta: három kisgyermeke vérbe fagyva, holtan feküdt a földön. A lakás fel volt forgatva. Az ékszereket és a készpénzt elvitték. Azóta sincs meg a tettes. Es ezeregy ehhez hasonló példát mondhatnék, olyanokat is, amelyeknél a kegyetlen kivitelezés fölülmúlja az emberi képzelőerőt. New Yorkban 1978-ban majdnem kétezer volt a gyilkosságok száma és több ezer a rablásoké. A budapesti bűnözésben az emberölések — vagy ahogy a köznyelv mondja, gyilkosságok — nagy részét családi körülmények, indulati elemek motiválják, amelyeknél legtöbbször még az alkohol is szerepet játszik. Az anyagi haszonszerzés az esetek többségében úgyszólván nem döntő. Amivel nem azt akarom mondani, hogy egy-egy olyan esetnek, mint mondjuk a rendőrgyilkosság volt, nincs hatása a budapesti köz-14 SZABÓ LÁSZLÓ MUNKÁBAN A