Budapest, 1981. (19. évfolyam)

4. szám április - Tverdota György—Kovács György: Attila Bécsben

kozó, kissé talányos mondatait: „Amikor Bécsben beiratkoztam az egyetemre, a magyar akadémikusok egyesülete megválasztott háznagynak. Ebben a minőségemben kiutaltam magamnak a takarítói állást, ami 40 schilling havi jövedelemmel járt. Amikor aztán a diákok szemrehányást tettek nekem mint háznagynak, hogy nem elég nagy a rend, én a panaszt természetesen megfelelő szigorúsággal továbbítottam József Attilának, a takarítónak ..." A fentebb leírt egyszerű élettényből bontotta ki tehát a költő a játékos énkettőzést, azt a humoros szituációt, amelyben valaki saját magának beosztottja, vagy ha úgy tetszik, főnöke: úr és szolga egy személyben. Vonjuk le a beszélgetés tanulságait! A probléma, amelynek megoldására Pröhle Henrik emlékeit is segítségül hívtam, a következő: Olvastam egyet-mást a bécsi magyar emigráció életéről. Tudom, hogy a kommunisták és a szociáldemokraták, akik 1919-ben együtt irányították a Tanácsköztársaság sorsát, élesen összekülönböztek. A pártokon belül frakciók, csoportok alakultak, s viaskodtak egymással. Az irodalomban odahaza kialakult ízlésbeli, világnézeti megoszlás az emigráns irodalmi körökben újraképződött: voltak, akik továbbra is „rímelni" merészeltek, vagy nem átallottak kötött ritmusú versekben gyönyörködni; voltak, akik a konstruktivizmusra esküdtek; voltak, akik a művészetet az eljövendő politikai forradalom szolgálatába állították. S persze, az emigráció egésze ádáz gyűlölettel vagy mély megvetéssel fordult a húszas évek keresztény kurzusa felé. Úgy képzeltem: annak a fiatalembernek, aki Bécsben 1925 őszén leszállt a budapesti gőzösről, csatlakoznia kellett valamelyik körhöz, vagy pedig esetlenül bukdácsolni kényszerült a „terepet" keresztül-kasul szabdaló „drótakadályok" között. S hogy ez nem volt teljesen légből kapott feltételezés, bizonyítja Erg Ágoston levele, amely jó előre, 1924-ben figyelmeztette a könnyelmű költőt a reá váró veszélyekre: „Cachaque (Kassák) meg van főzve: a versek kellenek és tetszenek. Le is hozza őket, természetesen egy kikötéssel, hogy ti. vagy-vagy. Azaz, mint ő mondotta, nem írsz felváltva népdalokat és ilyen verseket. Erre vonatkozólag írj neki minél előbb (ha ez a dolog közelebbről érdekel) egy levelet." A csatlakozás eme szigorú feltételei nem egy fiatal költőt szoktattak le a „rímekkel való csilingelésről". De talán csak Kassák volt ilyen rigorózus ? Vajon a higgadt, „halvérű" Németh Andor milyen tanácsot adott a fiatalembernek? „Attila akkoriban ingadozott Erdélyi József és Kassák stílusa között. Igyekeztem meggyőzni arról, hogy a maisták ver6teóriája steril és nem folytatható. Azt hiszem, jó tanácsot adtam neki." Bizonyára így van, de a költő — mint bécsi versei tanúsítják — ekkor még nem fogadta meg az ő tanácsát sem. Folytatta korábbi „ingadozását" „Kassák és Erdélyi stílusa között". Nem csatlakozott és nem is botladozott. Ellenkezőleg: akadálytalanul röpködött „helyrül-helvre", „mint nyugtalan madár az ágakon". Minden körben felbukkant, s mindenki jóízű emlékeket őriz róla. Kassák felidézi alakját, amint a Ring egy padján ül, és fejből mondja neki megemészthetetlen, megtanulhatatlan számozott verseit. Lesznai Anna a bútorszállító fiúra emlékezik, aki munka közben fennhangon deklamál: Ady-versekkel szórakoztatja magát. Balázs Béla és Lukács György ízlését is eltalálja, amint Kner Izidorhoz írott közös levelükből kitetszik, melyben kiadásra javasolják a tehetséges ifjú költő verseit. A Hermes-villában az emigráció „deres fejű öregjeinek", Hatvanynak, Ignotusnak jelenlétében Reinitz dicséri dörgő hangon agyba-főbe Tiszta szívvel című versét. Istenes dalai elé írott bevezetőjében a Diogenes szerkesztője, Fényes Samu, ez az „ótestamentumból kilépett zsidó próféta" amellett bizonykodik, hogy ennek a Szeged környéki tanyákról származó ifjú embernek a nevét meg kell jegyezni. Németh Andor arra emlékszik, hogyan beszéltette őt a költő Noirmoutier-ben töltött sivár éveinek élményeiről. Gáspár Endre a nála vendégeskedő József Attilát idézi föl. Hogyan tudott ilyen jól szót érteni mindenkivel, hogyan tudta ilyen könnyű lábbal átlépni az emigráns körök egymás ellen felépített gátjait? * Hiába fordulnék válaszért Pröhle Henrik érdekes beszámolójához. A vele folytatott beszélgetés csak kérdőjeleimet sokasította meg. Mindenekelőtt annak tudomásulvételére késztetett, hogy a kcjltő az „antagonisztikus" ellentétet sem vette figyelembe, a legfőbb frontvonalat sem tartotta tiszteletben, a másik „lövészárokba" is átbaktatott. S azt is tudomásul kell vennünk, hogy — úgy látszik — mindezt senki sem rótta föl neki. Gondoljuk végig a beszélgetést! őt, akinek Lázadó Krisztus című verse miatt odahaza meggyűlt a baja a keresztény kurzus bíróságaival, s akire a jobboldali sajtó 19 éves korában össztüzet nyitott, Bécsben a hivatalos Magyarország képviselői — persze informális módon — támogatják. Vajon nem tudnak otthoni viselt dolgairól? A Horger-ügyről bizonyára van tudomásuk, hiszen — láttuk — Pröhle Henriknek maga a költő mesélte el összeütközését „az egyetem fura urával". A Horthy — Mikulás-esten a fiatal diákok egymásra licitálnak, hogy elnyerjenek egy olyan kötetet, amelynek szerzőjét Szegeden egy évvel korábban vallásgyalázás miatt feljelentették. A feljelentést, persze, nem ismerik, azon azonban érdemes eltűnődnünk, hogy az amerikai árverés nyertesének szemét nem bántották-e a kötet egyik-másik versének villogó vörös színei? Hogyan fogadta például az utószóban megfogalmazott kollektivista költői hitvallást? A lelkipásztor naiv pantheistának nevezi őt, aki egy bécsi könyvtárban Engels Anti-Dühringjét tanulmányozza, s akit Lukács György ugyanekkor — a költő egyik levelének tanúsága szerint — „az első világirodalmi — nem kozmopolita! — kvalitásokkal rendelkező proletár-lírikus" megtisztelő titulusával lát el. Élvezi a Collegium Hungaricum igazgatójának. Lábán Antalnak a támogatását, miközben mozgalmi természetű feladat megoldásán fáradozva egy egészen más cél érdekében működő szervezet vezetőjével, Landler Jenővel kerül kapcsolatba. De arra is rákérdezhetünk: vajon milyen „előadást tart" az a személy 1926. március 27-én a „Collegiumban". aki 1926. február 8-án így búcsúzik Espersit Jánostól: „Különben pedig éljen a szindikálizmus útján létrehozandó kollektív lelkű emberiség anarchiája" ? Emigráns ismerőseihez úgy állít be, mint aki Horthy hatóságainak üldözése elől menekül. Kételkednénk az emlékezések hitelességében, ha Fényes Samu — készpénznek véve a költő szavait (?) — le nem írta volna, hogy a költőnek Tiszta szívvel című verse miatt kellett menekülnie Magyarországról. Pröhle Henrik viszont úgy emlékezik: ösztöndíját várta Bécsben, hogy tovább utazhasson Párizsba. Minek tekintette hát magát József Attila? A keresztény kurzus reménybeli ösztöndíjasának vagy a Horthv-hatóságok tényleges üldözöttjének ?! Vagy összefér a kettő? * Általánosítsuk a kérdést az eddig leírtak összességére: milyen magyarázatot lehet találni erre a magatartásra? Hogyan oldhatnánk föl „személyiség és környezet" eme nyugtalanító inkongruenciáját ? Kézenfekvő megoldásnak tűnik a képbe nem illő emlékezések hitelességének kétségbe vonása. Esetenként talán indokolt ez az eljárás, de az ellentmondások teljes feloldására aligha alkalmas, mert a visszatekintésekből kirajzolódó, olykor tetemesen különböző József Attila-portrékat az életrajzi dokumentumok és a filológiai kutatások egyaránt számos ponton hitelesítették. Könnyű kiútnak látszik a leírt viselkedést — legalábbis bizonyos körök, személyek irányában —• mimikrinek minősíteni. Ehhez azonban a költőt ügyeskedéssel, szélkakassággal, indifferentizmussal vagy legalábbis infantilizmussal kellene megvádolnunk, s az 1925 őszétől 1926 nyaráig tartó időszakot sok szempontból a pálya kitérőjének, epizódnak kellene tekintenünk. Ez pedig távol áll tőlem. Bécset fontos állomásnak, jelentős előrelépésnek, a magatartást, amelyet a költő itt tanúsított, alapjában pozitívan értékelendőnek, célirányosnak tartom a remekművek alkotásába torkolló teleologikus fejlődési folyamatban. Azt hiszem, a hiba nem az emlékezőkben, sem a költőben, hanem az események naiv és erőszakos szemlélőjében, bennem keresendő, aki olvasmányaimmal tévesztettem össze az életet, és — mint egy logikai levezetésből — ki akartam iktatni belőle az ellentmondásokat. A Pröhle Henrikkel folytatott beszélgetés legfőbb tanulsága számomra talán az volt, hogy óvatosnak kell lennem. Mitől óvakodjak? Egyrészt az előítéletektől; az eleven emberi kapcsolatok leegyszerűsítésére való hajlamtól; a címkék gyanútlan komolyanvételétől; a valóság rubrikákba osztásától; a titulusok jelentőségének túlértékeléséről. Ahhoz tehát, hogy a beszélgetés kezdetén említett tanácstalanságtól megszabaduljak, a bécsi időszak József Attilájának komplikált egyéniségét komplex és árnyalt módon kell megközelítenem. Az árnyalt, pontos értelmezésnek azonban tárgyi akadálya is van: a költő bécsi levelei meglehetősen kevés támpontot nyújtanak arra vonatkozólag, hogyan ítélte meg 11