Budapest, 1981. (19. évfolyam)
4. szám április - Szényi Gábor: Hivatal és hivatás
Csigó László felvétele SZÉNYI GÁBOR HIVATAL ÉS HIVATÁS Csehik Ferettcné, a Fővárosi Tanács elnökhelyettese harminc esztendőt töltött el a köz szolgálatában. Tapasztalatai, élményei, vívódásai példázatként is felfoghatók. Sorsát - noha jelleméhez nem illeszthető a tolakodás, az elvtelen többrevágyás — szocialista karriertörténetnek is nevezhetnénk. Igaz, nem ő volt az egyedüli, aki akkoriban nekiindult a „világnak". Ezen a délelőttön szobájában nyugalom honol, még a telefon sem csörren, az íróasztalon példás rendben sorakoznak a papírok. A miliő nem árulkodik sem idegfeszültségről, sem zaklatottságról, sem kapkodásról, pedig még a legtájékozatlanabb is megsejtheti, hogy ahová jött, aligha szanatórium. A kérdező nincs könnyű helyzetben: az idő és a megtudakolandók fordítottan arányosak. Talán a rend kedvéért is, kezdjük az elején. — Bizonyára nem először, nem is utoljára teszik fel a kérdést: honnan indult el, milyen utat tett meg, amíg tanácsi tisztségviselő lett? — 1945-ben jöttem fel Battonyáról Budapestre, a MADISZ vezetőképzőjébe. Egy hónapig tartott az iskola, utána már nem mentem vissza. Részben, mert itt tartottak szemináriumvezetőnek, részben, mert szerettem volna továbbtanulni, s erre a szülőfalumban nem nyílt lehetőség. Képzettségem női szabósegéd volt, így később kisiparosoknál vállaltam munkát. 1946-ban beiratkoztam a dolgozók középiskolájába, közben elvégeztem a gyors- és gépíró tanfolyamot is, majd a Tömegcikkipari Igazgatóságon helyezkedtem el. 1949-ben a Nehézipari Minisztériumba kerültem. A minisztérium kettéválása után egy ideig a kohó- és gépipari miniszter titkárnőjeként dolgoztam, később főelőadó voltam a személyzeti osztályon. 1945-től folyamatosan végzek pártmunkát. 1950-ben tagja lettem az V. kerületi tanácsnak, egy év múlva pedig megüresedett az elnökhelyettesi poszt, utódnak nőt kerestek ... - nos, így jutottak el hozzám. De én közben már a második évfolyamra jártam a közgazdasági egyetemen, s megmondom őszintén, egészen más elképzeléseim voltak. Dehogyis akartam a tanácsban dolgozni! Távol állt tőlem az a munka, dehát gondolhatja, akkoriban sok választási lehetőségnem volt. Szóval 1951 nyarán kerületi elnökhelyettes lettem. Hirtelenjében azt sem tudtam, mit kell csinálni. Mindössze huszonhat éves voltam, jóllehet, nem az egyedüli, aki így és ilyen fiatalon kezdte. Az ember sokszor összehasonlítja akkori önmagát a mai fiatalokkal. Ismeretes, hogy abban az időszakban a politikai megbízhatóság volt a fontos és nem a szakmai hozzáértés. De a mi generációnknak sok mindenben, s nem is jelentéktelen ügyekben, kellett döntenie. A feladatok meg a ránk nehezedő felelősség, úgy érzem, érettebbé, komolyabbá tették azt a nemzedéket. Tény, hogy az első időkben nemigen tetszett, többször ott akartam hagyni a hivatalt. Tudja, a minisztériumban „válogatott" emberek dolgoztak, a tanácsok pedig átvették — részben kényszerből is — a régi „bútorokat". Fizetni sem tudtunk annyit. Lehetőségeink még csak nyiladoztak. Az V. kerületben az idő tájt egyetlen óvoda volt, felszerelése többnyire lócákból állt. Az iskolák is lesújtó képet mutattak. Hiányzott a szervezett orvosi ellátás, minden területen kezdetleges állapotok uralkodtak. A koalíciós időkből ott maradt tanácselnök kisgazdapárti volt. Együttműködésünk nem volt felhőtlen, a dolgok eltérő megítélése, az örökös véleménykülönbségek miatt. Akkoriban zajlott az iskolák, bérházak államosítása. Akadt gond éppen elég. Ahogy az előbb mondtam, sokszor mehetnékem volt, de mindig bujkált bennem olyasféle érzés: ebben a nehéz helyzetben nem tisztességes otthagyni a tanácsot. A volt kisgazdapárti főnökömet követő tanácselnöknő 1958-ig maradt a hivatalában, s nem éppen dicsőséges körülmények között távozott. Több korrupciós ügy is kipattant, a tanács tekintélye megnyirbálódott. Ilyen viszonyok között foglaltam el az elnöki széket. — Vannak üdítőbb emlékei is az V. kerületi tanács élén eltöltött évekből? — Huszonnégy évig voltam a kerület vezetője. Nagyon megszerettem ezt a városrészt, s annak ellenére, hogy korábban kézzel-lábbal tiltakoztam a hivatal ellen, ma már nem bánom ... Egy kerületi tanácselnök munkája igen sokszínű. Reggel például a polgári védelemmel kezdtem, este az iskolákkal fejeztem be, s közben még nyolctíz témával foglalkoztam. Sikerült egy harmonikusan dolgozó, jó szellemű gárdát összehozni. 1956 a tanácsban is nagy tisztulást eredményezett. A megbízhatatlanok elkerültek az apparátusból. Már az ötvenes években is lehetőség nyílott a képzésre, technikumok, tanfolyamok formájában. Azokat, akikről tudtuk, hogy alkalmasak erre a hivatásra, igyekeztünk beiskolázni. A nyugdíjba készülők helyére pedig egyetemet végzetteket próbáltunk megnyerni. Csak, tudja, nem segítette az igyekezetünket, hogy hosszú időn keresztül nem rendezték a tanácsi dolgozók fizetését. Ennek az lett a következménye, hogy több olyan munkatársunk, aki emberileg, politikailag, szakmailag is megfelelt, otthagyta a tanácsot. Különösen a lakásosztályokon volt nagy a fluktuáció. Igaz, bennünket nem érintett annyira ez a mobilitás, mert az V. kerületben dolgozni valahogy rangot jelentett. Akadt olyan is, aki elment, de később visszajött, mert — mint mondta — itt jó a légkör. Sok türelem kell ahhoz, hogy egy egyetemet végzett fiatalból jó tanácsi dolgozó váljék. Először is az adott területet kell megismerni. S rendkívül fontos, hogy az illető képes-e az emberekkel bánni? Nekem is volt olyan munkatársam, aki kiválóan értett szakterületéhez, de nem tudott az emberekkel kontaktust teremteni. A közgazdasági egyetemet 1956-ban végeztem el. Közben született két gyermekem. 1962—64-ben bentlakásos pártiskolán tanultam. 1965-ben pedig tagja lettem a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságának. — Mi az, ami sajátos, de makacsul jelentkező problémát okozott? — A házak és a lakások állapota. Állami tulajdonban vannak, nagy értéket képviselnek, lebon-2