Budapest, 1981. (19. évfolyam)

1. szám január - Huszár Klára: Bartók-kézirat a sárban

HUSZÁR KLÁRA Bartók-kézirat a sárban Krisztinavárosi gyerek voltam, a Várba írattak felsőbb iskolába. Vár-Tabán-Krisztinaváros. így tanultuk megnevezni legközvetlenebb környezetünket, Budapest első kerületét. A Szilágyi Erzsébet leánygimnázium a Várban állt. Csak később költözött új épületbe, a krisztinavárosi templom szomszédságába. Ma is ott díszeleg a Mészáros utcában. A régi iskola, a mai Hiltonszálló helyén szerénykedett, mert a Miklóstornyon kívül — mely ma is a Várnegyed egyik ékessége — nem volt szürke falain semmi feltűnő. Ennek az iskolának a falai között telítődtem először azzal a feszültséggel, mely a művészet lényege és azzal a fegyelemmel, amellyel a közösségi alkotás létrehozható. Itt tanultam meg Adi nénitől — Sztojanovits Adrienne-től, a gimnázium énektanárnőjétől, — mindazt, ami a művészetben lényeges. És ezek között a falak között találkoztam először Bartókkal és Kodállyal. Manapság egyáltalán nem ritkaság iskolai énekkaroktól Kodály- vagy Bartók-műveket hallani. Klasszikussá vált szerzőink az énekkarok műsorának legmaradandóbb számai. De a két világháború közötti időben nem ez volt a helyzet. Horthy-Magyarország hivatalos művelődésügyi vezetősége ellenséges szemmel nézte Bartók és Kodály műveit. Zenéjük terjesztőinek könnyen meggyűlt a bajuk a hatóságokkal. Sztojanovits Adrienne nehéz körülmények között kényszerült zenepedagógiai és művészi elképzeléseit megvalósítani. Nem babér jár érte, nem megbecsülés, hanem sanda szemek rosszindulatú figyelme kísérte. Emlékszem: néha titokban tartottunk énekkari próbát, iskolán kívül, az iskola ellenére, holott az iskola énekkara voltunk. Máskor, egy-egy koncert előtt, a tízperceket áldoztuk a próbáknak. Tanáraink legnagyobb része ellenségesen figyelte lelkesedésünket, volt, aki az énekkar oszlopos tagjainak szívesen lerontotta osztályzatait. Adi néninek pártoló segítség helyett a megfélemlítés légkörében kellett dolgoznia. Megaláztatások, fizetésbeli hátrányok érték, amiért a destruktívnak nevezett zenei irányzat mellett kiállt, ő és Borús Endre voltak az elsők, akik felismerték Bartók és Kodály kórusainak nagyságát, a népzenei irányzat és az iskolai kórusmozgalom értékét és fontosságát. De Adi néninek nemcsak az volt az érdeme, hogy felismerte a magyar zenei haladás irányát és alkotóinak értékét, nemcsak az, hogy kiállt Bartók és Kodály zenéje mellett, hanem az is, hogy hogyan. A művészi megvalósítás színvonalában nem ismert pardont. Mindent tudott, amit a művészet lényegéről és megvalósításának eszközeiről, vagyis a szakmáról tudni lehetett. Olyan színvonalra emelte a Szilágyi Erzsébet leányiskola énekkarát — holott ellenszélben kellett haladnia —, hogy hírneve hamarosan túllépte az országhatárt. Nemcsak karvezetőnek volt zseniális — ízlésnevelőnek is. Céltudatos találékonysággal irányította ízlésünket, és keltette fel érdeklődésünket. Például (horibile dictu!) — népdalversenyt rendezett az iskolában. Hol voltak még abban az ántivilágban a „Páva" műsorok?! A Gyöngyösbokréta is csak készülőben. Adi néni megteremtette a legtisztább őstípust, az első iskolai népdalversenyt. Nagy lépés volt ez; átlépte a Rubikont. Ha még hozzátesszük azt is, hogy a verseny első két díja Bartók és Kodály saját kézjegyével ellátott, bekeretezett fényképe volt, tán így a távol-jövőből visszatekintve is felmérhető ennek a cselekedetnek jelentősége. ACsabai Akkordok című ifjúsági zenei lap hasábjain számoltam be erről a nevezetes eseményről. Ezekben az években indult meg Békéscsabán Bacher Jolán zenetanár vezetésével a Csabai Akkordok — más néven a Kis muzsikusok lapja. Egyike volt azoknak a hasznos próbálkozásoknak, amelyek a harmincas évek hivatalos kultúrpolitikájával szemben a haladó szellemi törekvéseket szolgálták. A lapnak, mely hat éven keresztül — kisebb kényszerű megszakításokkal — folyamatosan megjelent, később budapesti szerkesztősége is lett. A lapot gyermekek írták és szerkesztették olyan emberek irányítása mellett, mint a már említett Bacher Jolán, Szabolcsi Bence, Molnár Antal, Kadosa Pál és mások. Kodály is nyilatkozott a lapban. Rendkívül tanulságos volt, amit mondott: „Olvastam lapotokat. Félek, a zene elsikkad a zenéről való írás mellett. Például olvastam egy cikket Schubert leveleiről; nem ezekből a levelekből ismerni meg Schubertet, hanem a dalaiból. Érdekes lenne, ha a szerkesztőség összeolvasná, hogy hányat ismernek Békéscsabán Schubert 800 dalából." Nagyrészt ennek hatására határoztuk el, hogy kottamellékletünk is lesz. Csakhogy a kotta nyomása igen drága és bonyolult folyamat, erre mi nem tudtunk pénzt szerezni, így hát üres lapokra rányomtattuk az ötvonalas kottasorokat, és a kottákat magunk körmöltük bele. Tízen vállaltuk 40—50 példány megírását, így aztán elkészült a2 500 kottamelléklet. Első kottamellékletünk az akkor 17 éves Mihály András egyik szerzeménye volt. Gyermekszerzemények és saját gyűjtésű népdalok megjelentetése után felnőtt zeneszerzőkhöz fordultunk, gyermekeknek szóló kompozícióért. 1935 egyik télvégi délutánján nagyon merész elhatározásra jutottunk: megkérjük Bartókot, adjon nekünk kottamellékletet. Én mint a lap akkori szerkesztője barátnőmmel és munkatársammal, Lányi Ágival felkerekedtem, és elindultunk Bartók Csalán utcai lakása felé. Meredek út vezetett a házig. Esett az eső, és mi egyre lassítva, mert egyre riadtabban és izgatottabban sétáltunk célunk felé. Végül is félénken és zavartan becsengettünk. Bartókné nyitott ajtót, és felvezetett Bartók dolgozószobájába, azzal, hogy várjunk néhány percig, férje azonnal jön. A szoba inkább hasonlított egy pedáns professzor munkahelyéhez, mint egy zeneszerző dolgozószobájához. Tökéletes rend volt. A könyvek katonás rendben sorakoztak a polcokon, a kéziratok, kották szinte „elvágólag" feküdtek az íróasztal lapján, glédába állított ceruzák mellett. Mikor egyedül maradtunk, lázasan keresni kezdtem. Valami örök emléket szerettem volna magammal vinni. Olyasmit, ami senkinek sem hiányzik, de magán hordja Bartók eleven élete nyomát. Például egy csikket vagy egy összegyűrt és eldobott papírdarabkát, mely kézírását őrzi. De a példás rendben tartott szobában nem találtam semmi eldobottat, esetlegeset. Már hallottuk Bartók lépteit, mikor megpillantottam a papírkosarat. Nem volt már időm arra, hogy megvizsgáljam a tartalmát. A tetejéről elragadtam egy összegyűrt cédulácskát. Használt autóbuszjegy volt. Hosszú évekig őriztem mint ereklyét. Bartók belépett a szobába, mi pedig megnémultunk. A nagy tisztelettől alig tudtuk előadni kérésünket. Pedig Bartók egyenrangú félként, felnőttként kezelt bennünket. Készséges volt és a maga személytelen módján szívélyes is. Előkereste a készülő Mikrokozmosz egyik darabjának, a Virág Erzsinek kéziratát és átnyújtotta azzal a kéréssel: hozzuk vissza mielőbb, mert egyetlen példány. Ennek a műnek kinyomtatására külön pénzt gyűjtöttünk, mert Bartók kézírását fakszimileként akartuk megjelentetni. Átvettük a kéziratot, nem tudtuk: menjünk-e vagy maradjunk. Zavart csend támadt: Bartók, hogy a zavart feloldja, egy újfajta metronómot mutatott, melyet mint egy ingát tartott a kezében. Majd a pontos tempó fontosságáról beszélt. Arról is, hogy a metronómnak lényeges szerepe van a zenei nevelésben, a tempóérzék fixirozásában. Szólt a tempó relativitásáról és más őt érdeklő kérdésekről, melyeket csak félig értettünk, de hirtelen megéreztük: már nemcsak azért beszél, hogy a zavart csendet megtörje, hanem mert köze lett hozzánk, emberi szférájába vont. Az együttlét máig emlékezetes és mélységesen tanulságos maradt számomra. Kinyitotta lemezjátszóját és egy jazz lemezt tett fel. 1936-ban jazz lemezt! Egy néger együttes száma volt. Aztán beszélt a zenei sznobéria veszélyeiről, a jazz népzenei gyökereiről, a népzenék egyenrangúságáról. Minden szigor leolvadt róla. Zavarunk elmúlt, könnyű szívvel búcsúztunk. Mikor becsukódott mögöttünk az ajtó; egyszerre csak megelevenedtünk. A boldogság alig fért belénk: kacagtunk, ugráltunk 14