Budapest, 1981. (19. évfolyam)

3. szám március - Ember Mária: Párhuzamos emlékezés

kérdeztem, hogy a Vezér (Frommer) ennek a kivonulásnak örül-e? Mire a férjem a vállát vonogatva csak ennyit mondott: „Vagy megszokik, vagy megszökik". Tudomásul kell neki venni. Az összes feljegyzéseimre vonatkozik, hogy sok mindenre emlékszem, de nem éppen kronologikusan, inkább úgy, mintha kivágott filmkockák kavarognának az emlékezetemben. így erről a kivonulásról már csak annyit tudok, hogy „látom" magunkat vonulni a mostani Tanács körúton, és hopp! egy szakasz lovas rendőr vágtat át az úttesten — persze erre mindenki igyekezett minél jobban kitérni — mi ketten a házfalhoz lapultunk, nehogy a lovak a lábunkra tapossanak!. . . Hogy aztán hogyan és mikor kerültem haza ? ez a filmkocka elveszen. . . A férj: Közben hallottuk, olvastuk a politikai híreket. Nem kezeskedem az időbeli pontosságért, csak úgy mondom, ahogy az emlékezetembe akadtak az események. József főherceg lett a miniszterelnök (vagy a kormányzó?); mindenesetre IV. Károly a saját személyes megbízottjaként küldte Pestre; a feleségem mondta is, hogy „már megint csak* a Habsburgok". . ., de nem hiszem, hogy háromnégy napnál tovább tartott volna a dicsőség. Aztán azt olvastuk vagy hallottuk, hogy a király kinevezte gróf Károlyi Mihályt miniszterelnöknek, ez már inkább beleilleszkedett az én felfogásomba, mert hiszen régebben, ha újságban olvastam, mindig nagyon élveztem, hogy Károlyi gróf odamondogatott Tiszának. Benne volt a levegőben: ő az ellenzék vezére! Mi is elmentünk október 28-án az Astoria-szálló elé, az volt akkor a Károlyi-párt székháza; sok-sok ezren tolongtunk ott, hogy meghallgassuk a párt proklamációját. Aztán a tömeggel együtt elindultunk — „fel, Budára!" —, végig a Vilmos császár úton, jókedvűen, kart a karban, aztán a Deák tér közelében, a Sütő utcánál egyszer csak lövéseket hallottunk. — Meglódult a tömeg — az elég félelmetes látvány — érzi az ember a tömegerőt, megvetni a lábát azonban nem tudja. — Utóbb értesültünk róla, a Lánchidnál lövöldözés tört ki, három halott is volt s vagy ötven sebesült. ... A legellentmondásosabb hírek keringtek. Az a hír azért megdöbbentett, hogy Tiszát kóbor katonák megölték — ekkor már éreztem, hogy nem lesz ez sima lefolyású ügy. „Vérontás nélküli". Sajnálni nemigen sajnáltuk mert ki is szerette azt a zord és gőgös embert, igaz ugyan, hírlett a háború elején az is, hogy ő ellenezte volna — állítólag — hogy Magyarország belépjen a háborúba —, de hát ki tudta, hogy ez igaz-e vagy sem. A Tisza-gyilkosság - állítólag — valamelyest Kun Béla és Tescher Andor a Fegyver- és Gépgyárban tartott nagygyűlésen Tescher Andorné, 1910 a Soroksári útról a Mester utcába. Kérdésemre, hogy mi újság, elég egykedvűen mondta: „forradalom van". Én ugyan csak közepes tanuló voltam, de földrajz- és történelemből mindig hazavittem a legjobb osztályzatot (akkor épp egyest). Az agyam elkezdett dolgozni: francia forradalom 1789 valamelyiket a sok Lajos közül és Mária Antoinette-et és a márkikat lefejezték! ,,A la lanterne. . ." — na még akármilyen botfülű vagyok, a Marseillaise-ből is tudtam valamit. A második gondolatom az volt: nálunk nem lesz kit lefejezni, mert hát hol volt nálunk király, se királyné — hiszen a koronázás óta (1916 decembere) ide sem dugták az orrukat. A grófok meg — majdcsak elbújnak. És bevallom: Habsburg-undor ide, Habsburgundor oda: nagy megkönnyebbülést éreztem. Harmad- vagy negyednap telefonált a férjem, hogy „a Gyár" kivonul, nem akarok-e velük tartani. Nem nagyon tisztáztam magamban, hogy ez mit jelent, és hogy mi a célja, de a férjem hívott, én minden megfontolás nélkül igent mondtam. Hamar megszoptattam a gyereket, rábíztam arra a kis sváb lányra, aki akkor nekem segítségemre volt; izgatottan érdeklődött ő is, hogy tulajdonképpen mi van, hát megmagyaráztam neki, hogy most már biztosan vége a háborúnak, és persze örült, mert Budakeszin is sok férfit vártak haza! Lesiettem a Mester utca és a körút sarkára. Rengeteg ember vonult az utcákon — de éles szememmel már messziről megláttam a férjemet — belekaroltam és igyekeztem lépést tartani. Súgva összefüggött azzal a tüntetéssel, amelyről az imént beszéltem, s amelyet utólag „Lánchídi csatá"-nak neveztek az újságok. Ugyanis a végsőkig felindult tömeg, amikor megtudta, hogy három halott van, és sok a sebesült, Tiszát tette felelőssé. Másnap délelőtt egy félórára a gyárak is leálltak, tiltakozásul, amiért békés tüntetőkre lövettek. Nálunk is protestáltak, gyűlés volt a gyár udvarán. Azokban a napokban kezdték mondogatni, hogy a fegyvergyárból (tőlünk) ezerkétszáz puskát és ötszáz revolvert — vagy ezerkétszáz revolvert és ötszáz puskát — vittek ki a gyűlés alatt a felizgatott munkások. Én eleinte ügyet sem vetettem ezekre a mendemondákra. Október végén a Nemzeti Tanácshoz csatlakozott csapatok megszállták a főváros minden fontos pontját: ezt tartottam én igazi hírnek! Utóbb aztán olvastam — tán a feleségem küldte ki az újságot utánam még Bécsbe? —, hogy a Tisza-gyilkossággal kapcsolatos per egyik katonavádlottja az vallotta: a fegyvergyárból kaptak a merénylethez fegyvert. Ez nemcsak nem igaz, de egyenesen badarság: a frontokról hazaözönlött katonáknál volt fegyver elég, nem kellett kistrapálniuk magukat érte a Soroksári útra. A feleség: Sok évre rá, amikor tárgyalták a Tisza-gyilkosságot, azon háborodtam fel — azt írta az újság, hogy a kósza katonák közül az egyik gyilkos Kéri Pál újságíró lett volna! „Hát ez lehetetlen" mondtam, és megjelent előttem megint egy filmkocka: nyolc-kilencéves lehettem, nagynéném kertjében, az asztal körül sok fiú, a fivéreim és az unokafivéreim — én az egyetlen kicsi, és az egyetlen lány! —, ők vagy gimnazisták, vagy már egyetemisták, és bőszen űztek valami kártyajátékot. Nyafogtam, hogy én is szeretnék játszani, persze leginkább a saját fivéreim tiltakoztak ez ellen. Viszont Kéri Pál odahúzott maga mellé, azzal, hogy „Majd játszunk együtt" — így űztem életemben az első és egyúttal az utolsó hazárdjátékot! Gioco di Venezia volt a neve. . . Még évekkel később is hálás voltam Kérinek. És ez az ember gyilkolt volna? Lehetetlen! A férj: A Tisza merénylői elleni pert nem lehetett komolyan venni: először is, Kéri Pál mellett egy sor újságírót vádoltak, Magyar Lajost, Fényes Lászlót. „Gyilkosságra való felbújtás" vagy valami ilyesmi címen. Kirakatper volt, előre betanított tanúkkal. . . úgy adogatták egymásnak a lapokat, mint hamiskártyások a cinkelt kártyát. Előttem világos volt, hogy Kéri Pálra akarják rákenni az ügyet, miközben mindenki előtt nyilvánvaló lehetett: az igazi gyilkosok idejében elmenekültek. Ha igaz, öten vagy hatan ültek azon a teherautón, amely megállt a Hermina úti villa előtt. A bíróságon mindegyikük félt, hogy a társak rávallanak. Nem is lettek meg soha. Kéri Pált elítélték; nem tudom, később mi lett vele. Mintha azt beszélték volna, hogy utóbb, a Szovjetunióban Kun Bélával együtt. . . Térjünk inkább vissza a fegyvergyári ügyekre. A feleség: A felvonulás után pár nappal a férjem szokatlan időben jött haza: délelőtt 10 — 11 óra közt. Nagyon meglepődtem. ,,Mi van ?" „Gyere, üljünk le, és beszéljük meg" — mondta, ez volt a szavajárása. Mit sem sejtve bement a kis irodai szobájába — egy íróasztal, a rajzasztal és két szék —, és elkezdett dolgozni. Egyszer csak megjelent a helyi munkásvezér, két-három munkás kíséretében. A Boocz nevű főbizalmi azt mondta: „mától kezdve a főmérnök úr fogja vezetni a gyárat!" „Hát a Vezér ?" — kérdezte, elmondása szerint, a férjem. „A munkásság úgy határozott, hogy ide a Vezér többé be nem teszi a lábát." Hogy a férjem mennyire meg volt lepve, nem kell ecsetelnem. Csak annyit tudott kinyögni, 13