Budapest, 1981. (19. évfolyam)

3. szám március - Császár Nagy László: Menekülés

tántorít el. Azzal ijesztget, hogy tolvajokat nem alkalmaz a vasút. Tudom jól, más is lopott, mégis ott dolgozik. A mozdonylopás mese, érti? Az öt vagonból elemelt farmer­nadrágokat pedig tőlünk is elcsenték. Miért élek így? Nem bánom, elmondom, hátha meg­érti. Sokféle sorsú gyerek jött itt össze, és a nevelői gyengeség is hozzájárul, hogy a ne­velés hatástalan. Az intézetiek azt fogadják be, aki elvállalja a nagyobb balhékat is, itt az adja meg az ember rangját. Nem mondom, hogy ez jól van így, de nekem is tartoznom kell valahová, mert aki egyedül van, az csak vergődik az életben. Aki pedig nem alkal­mazkodik a haverokhoz, azt előbb elverik, aztán kiközösítik. Zárt világ ez, a törvényeit csak azok értik meg, akik köztünk élnek. Amikor már az ember nem tudja elviselni ezt a kötődést, elszökik. Sokan nem tudnak élni a hirtelen rájuk szakadó szabadsággal. Tudom jól, előbb-utóbb szembe kell néznem a világ­gal és önmagammal, de már nem félek senki­től és semmitől. Biztos elítélnek. Szabadulá­som után majd megpróbálok talpra állni. Ha pedig nem lesz hozzá erőm, akkor úgy élek, mint eddig. Hol börtönben leszek, hol pedig élvezem a büntetés utáni szabadságot. Sz. László apja feszesre igazítja magán a vasutasegyenruhát, aztán nagy szóval sza­badkozik: — Kérem, már régen megmondtam a fiamnak, hogy ne hivatkozzon rám. Sosem bírtam vele, mintha két énje lenne, és a csa­tában mindig a rosszabbik győz. Miután az első feleségem magára hagyta, elvették tőlem, mert nem volt megfelelő lakásom. Azért is két évig kellett pereskednem, hogy a gyámja le­hessek. Kilencéves korában, amikor magunk­hoz vettük, megbolydította a családot. Nem­csak tőlünk és a testvéreitől lopott, hanem a boltokból is. Gyakran elcsavargott, a végén már önmagát is meglopta. A második felesé­gemnek csak bánatot okozott, aztán amikor ezt megértette, ő maga kérte, hogy vigyük vissza az intézetbe. Belefáradtam. Tudom iól, hogy a nyáron, amikor naponta hazajött enni, akkor is szökésben volt. De a békesség kedvéért elhittem, hogy kimenőt kapott. Bujdos László szó szerint ezt mondta: „Egyszerű lenne az intézetbe került gye­rekek sorsáért a szülőkre hárítani a felelőssé­get, de attól a tények még tények maradnak. A mi munkánk egy kicsit a társadalmi gon­dok sűrítménye. Az intézetbe kerülés okai és gondjai összetettebbek annál, mintsem a csa­ládra mutogatással megoldhassuk azokat. Másfél-két évtizede, a társadalomban végbe­ment liberalizálódási folyamat kezdete óta, csökkent a kötelességteljesítésre nevelés színvonala. A család zsebpénzzel váltja meg a gondoskodást, közben alig-alig kéri szá­mon a kötelességet. Ez jellemzi az iskolát is. Magas volt a bukási arányszám, és egy igaz­gatót kitüntettek a bukásmentes iskoláért. Több sem kellett, a mindegy-milyen-áron elért eredmény lett a fontos, és ez lett az oktató­nevelő munka mércéje. A gyerekek magatar­tásán is lemérhető a társadalom közömbös­sége. Sőt, a jogalkotás gondjai is jelentkeznek nálunk. Nem ritka, hogy a szülők háromszo­bás lakáshoz jutottak azért, mert az anya állami gondozásba szül három gyereket. Kö­vetkezetesebben kellene értelmezni és alkal­mazni az ifjúság elleni bűntett fogalmát is. De nálunk a gazdálkodásban fellelhetők gon­dok is. A személyiségformálás legjobb eszköze a rendszeres munkára nevelés. Senki nem gon­dolhatja komolyan, hogy az erejük teljében levő tizenéveseket filctollak csomagolásával rendszeres munkára tudjuk szoktatni. És még elégedettnek kell lennünk, mert emellett számos vállalattal kötöttünk szerződést. Elő­fordult azonban olyan eset is, hogy a két hó­napból mindössze nyolc napra kaptunk mun­kát. Azért volt ránk szükség, hogy a gyere­keknek kifizetett alacsony munkabérek elle­nében magasabb fizetésű dolgozókat alkal­mazhassanak... Aztán amikor kiszámolták, hogy az állásidőért még kevesebb bér jár, rendszeres lett az anyaghiány. A felnőttek körében emelkedő alkoholfogyasztás követ­kezményei is fellelhetők nálunk. A gyerekek sem maradnak el az idősebb nemzedék tag­jaitól, csak ők már önpusztítóbb kábulatra vágynak. Ez a gond egyformán veszélyezteti a családban és az intézetben nevelkedő gyere­keket. Úgy vélem, nagyobb társadalmi oda­figyelésre lenne szükség. Amiatt már nem panaszkodhatunk, hogy a látványos akciókból a társadalmi szervezetek nem veszik ki a részüket. De a tudatos gyermekvédelem ko­rántsem ünnepi pillanatokból, hanem apró­lékos munkából áll össze." Szó sincs arról, hogy csak borús színekkel festett kép felel meg a valóságnak. Dr. Gön­czi Ivánnét, a Kaffka Margit nevelőotthon igazgatóját jó példáért keresem: — Tíz évvel ezelőtt még azt reméltük, hogy hamarosan csökkenthetjük a nevelőott­honok számát — mondja —, de csalódnunk kellett a feltevésünkben. És mi még szerencsé­sebb helyzetben vagyunk az átlagosnál, mert a nálunk elhelyezett gyerekek mindannyian to­vább tanulnak. A lányok jelentős hányada antiszociális vagy annak mondott magatar­tása miatt van nálunk. A család nem bírt velük. Ezért egyértelműen a szülők a felelő­sek. Sajnos napjainkban ez jellemzi a szülők és a gyerekek kapcsolatát. A kis alapterületű lakások tovább növelik a konfliktusforrások számát, aminek mindig a gyerekek az áldo­zatai. A felelősségre vonás azonban rend­szerint elmarad. Mint az igazgatónő mondja, ebből fakad a nevelőtanárok legfőbb feladata, hiszen ők nemcsak a gyerek tanulmányi eredmé­nyéért és ruházkodásáért felelősek, ha­nem személyiségük fejlődéséért is. Az itt eltöltött átlagosan két és fél év alatt kell pótolni azt, amit a család másfél évtize­den át elmulasztott. A nevelőtanárok fel­adata azonban korántsem zárul le ezzel. Rendszeres kapcsolatot kell tartaniuk az iskolákkal, a munkahelyekkel és a család­dal is, hogy a szülők később alkalmasak legyenek a gyerek visszafogadására. — A legnagyobb nehézséget az okozza — folytatja az igazgatónő —, hogy a lányokból hiányzik a valakihez kötődés élménye. Ez kü­lönösen azokat jellemzi, akik intézetből ke­rültek hozzánk. Rájuk különösen figyelni kell, mert ki vannak téve annak a veszélynek, hogy elsodorja őket az élet. Ezért aztán, ha találunk olyan személyt, aki alkalmas erre a szerepre, mindent elkövetünk, hogy erősítsük ezeket a szálakat. Nehéz időszak ez a gyere­kek életében, hiszen ebben a korban dől el, milyen felnőtt lesz belőlük, és ilyenkor fogal­mazódik meg bennük például az a kérdés, hogy az ő életük miért alakult másként, mint családban nevelkedő kortársaiké? Ha nehéz is, meg kell próbálni őszintén felelni erre a kérdésre, hogy leküzdhessék az ebből fakadó gátlásaikat és megbirkózhassanak a pálya­kezdésükkor fokozottabban jelentkező nehéz­ségekkel. P. Mariann, mióta ismeri az igazságot, nem haragszik az anyjára. Életének első szakaszát a szomszédasszony elbeszélésé­ből tudja: — A szüleim züllött életet éltek. Elváltak. Anyám nem tudta elfelejteni élete első szerel­mét, így engem másfél éves koromban állami gondozásba adott. Új férjet talált magának, a mostohám valami gyermekvédelmi munkát végez, így egyszer kivettek egy fél évre. Ha­mar kiderült, hogy nincs helyem abban a csa­ládban. Visszakértem magam. Igaz, itt meg sokan kidobott embernek tartanak bennünket, akikre nincs szüksége senkinek. Néha az is rosszul esik, hogy mi évekig vágyunk olyan szép ruhákra, amilyet az iskolatársainknak az első sóhajtásukra megvesznek, különösen ak­kor, ha vezető beosztásban dolgozik az apjuk. Ebbe bele kell törődni. Nekünk az intézeti évek után is kétszeresen meg kell küzdenünk mindenért. Csak az lehet a célom, hogy a ke­reskedelmi szakközépiskola és a Testnevelési Főiskola elvégzése után megpróbáljak talpon maradni. Talán lakást is kapok, meg egy jó férjet, mert nem akarom, hogy a gyerekeim is intézetben nevelkedjenek. Mariann sorsáért tehát a család felelős. Balogh Károlyné, a nevelőotthon csoport­vezető nevelője, mesél egy olyan történe­tet, ami azt tanúsítja, hogy olykor a gyere­kek sorsát intéző hivatalok sem állnak fel­adatuk magaslatán. Erre utal a hajdanvolt élsportolóról, a feleségéről és a gyerekük­ről szóló történet. A fiatalasszonyt az vi­selte meg, hogy többet remélt az élettől, mint amennyit kapott. A bontóper nyo­mán támadt idegi panaszai miatt leszázalé­kolták, s a kislányt az apának ítélték. A gye­rek hamarosan az intézetben találta ma­gát. Az anyjához kötődik a legerősebb szá­lakkal, jeles tanuló, a gimnázium pedig né­hány percnyi járásra van az anyja lakhelyé­től. Érthető, hogy a kislány gyakran meg­látogatta az édesanyját. Úgy látszott, min­den rendben van, amikor az apa feljelen­tette az intézetet, amiért megszegik a lát­hatás szabályait. A hivatal a férfi mellé állt. A gyerek ugyanis a jogszabály szerint csak 16 éves korában nyilatkozhat a saját elhe­lyezéséről. A vita éleződött, a lány a csöve­sek között kötött ki, ahol zsibbadt álmokba menekülhetett a valódi élet gondjai elől. Tanulmányi eredménye leromlott. Miután a hivatal makacsul ragaszkodott az igazá­hoz, az ostrom folytatódott. A gyerek ön­gyilkosságot kísérelt meg. Majdnem sike­rült. Jelenleg ideiglenesen (szabálytalanul?) az anyjánál lakik, azóta ismét ötösöket visz haza. Az apa és a hivatal azonban nem hagyja magát, vidéki intézetbe akarják helyeztetni a lányt. Akinek nem a papírok, hanem az emberi sorsok a fontosak, azért szurkol­nak, hogy mielőbb elteljen az elkövetke­zendőfél esztendő. A kudarc esetén ugyanis beláthatatlanok a következmények... — Az első kudarcélmény rendszerint akkor éri a gyerekeket — hallgatom Balogh Károly­né szavait —, amikor rádöbbennek, hogy nincs kihez kötődniök. Sajnos, mind többen 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom