Budapest, 1980. (18. évfolyam)

2. szám február - László Gyula: Énekek éneke. Borsos Miklós szobrairól

Ligheia I. Verde antico, 1 964 Canticum canticorum (Énekek éneke). Márvány, 1963 erővel örökíti meg a jövendő számára kortársait és elődeit. E művekről tudnunk kell, hogy nem a modellről mintázza, faragja, vési őket, emlékezetére hagyatkozik. Az emlékezet pedig nem részletez, hanem summáz, a lényeget őrzi, a többit elhanyagolja. Persze ezt a lényeget ki lehet fejezni a részletek zsúfolódásával (F.gry József feje"), de lehet a kő szinét a jellemmel párosítani (Illés Endre sápadtsága és a mészkő fehére). Lehet mitológiai alakokat megidézni (a Ligheia-sorozat, ahol a csiszolt és érdes felületek feleselnek egymással), vagy környezetünk állatainak (bika, ló) emberi vonásait kifejezni. Állatszobraiban: a tekintetekben és a formák hullámverésében az emberit emeli ki. Mindezen felül azonban Borsos ihlete a sarjadó nőiességben találta meg igazi valóját. A „Szajnai ismeretlen" derengő mosolya bujkál valamennyi szép leányfejében. A megújuló európai éremművészetet emlékezetes alkotásokkal gazdagította. Dombormű veinek egy részében Borsos közvetlenül is felhasználta a természet csodás formavilágát, mert a lágy plasztilinbe kalászokat, zsurlókat nyomott bele meg kavicsokat, apró kagylókat, s közéjük véste rakoncátlan manóit. Művészetének külön műfaja a vörösréz-domborítás és újabban az arasznyi bronzok sorozata. Ezekben pompásan érvényesülnek a szabad széles mozdulatok, amelyek nem illenek a kőszobrok komoly csendjéhez. Mindent összevéve, annak a hangtalanul ujjongó tömegnek volt igaza, amely ott tolongott győri kiállításának megnyitásán.