Budapest, 1980. (18. évfolyam)

11. szám november - Vőlegény, Menyasszony, Sógor, Mosoly, Gyermek

eső elkeni, összemaszatolja, a nap és szél felszárítja s ^^/zemben a szoborral. Szegény József Attila, a galambok őt sem kímélik, akárcsak belvárosi bronz- és kőtársait. Folyik a fehér; az eső elkeni, összemaszatolja, a nap és szél fölszárítja, s mégis marad valamicske izgató „jel". Jövendő korok madarainak, hogy erre szálljanak, ide landoljanak. A szobor rossz, szabályos szocreál típusmunka; Beck András készítette 1952-ben. Vigyázó szemét a művelődési otthonra veti (ahol hajdanán a Nagy Vezér is megfordult). Kezét fölemelve agitál, s izzó szemével — a jövőbe nézi Persze a kezdet kezdetén még nem tudja, hogy a Rákosi Mátyás Kultúrház évek múlva az ő nevét fogja viselni. Bronzmagánya nyugodtságot áraszt, sejti, hamarosan neki kell majd kint megszerkeszteni a harmóniát. Angyalföldön és nem Angyalföldön, a fővárosban és vidéken, a legnépesebb gyárban és a legkisebb településen egyaránt. Mit látott és mit nem látott ez a szobor a főváros legnagyobb munkáskerületének életéből? Nem láthatta „kultúrházának" — a mai Művelődési Központnak — fölavatását. A péntek esti megnyitón 1949. december 30-án megjelent Révai József népművelési, Ratkó Anna népjóléti, Zsofinyec Mihály nehézipari miniszter és Drahos Lajos, az országgyűlés elnöke. Pongrácz Kálmán, Budapest polgármestere mondotta az ünnepi beszédet, s a dolgozók nevében, többek közt, Heidum Károly sztahanovista vasöntő vette át a kultúrházat. A hivatalos ceremóniáról lehet némi fogalmunk, de vajon mit mondott — mit olvasott föl a kezében remegő céduláról — Heidum Károly ? A következő év márciusa szintén különleges eseménnyel szolgált: egyik késő este Rákosi elvtárs váratlanul betoppant az Angyalföldi Rákosi Mátyás Kultúrházba. Megnézte — ellenőrizte — az ott folyó munkát, örült — és természetesen bírált. Kicsi a táncterem, kevés a sportlehetőség, a párttal való Menyasszony, kapcsolat nem eléggé elmélyült. Ahogy illik, 1951 májusára, a színjátszók kétnapos kultúrbemutatójára már valamicskét változott a helyzet. Miben volt észrevehető a fejlődés? A Népszava szerint: az „ellenség bemutatásában". „Bármily művészi szinten ábrázolják is üzemi dolgozóink az ellenséget — játékukból a gyűlölet, a megvetés, az undor árad . .." Mindezt nem láthatta a szobor József Attila. Ha élt volna is — dogmák és „elvárások" szerint ekkor lehelt belé alkotója lelket —, behunyta volna a szemét. A néhai Tripolisz szegélyén, a hírhedt Tarnai rét helyén az ő számára készült a tér; először neki kellett „belaknia", hogy fogadhassa a teret négyszögben közrefogó lakóházakat. Jókedvű háztömb A közeli utcákban sétálva leginkább erre kell gondolni: a vidámságra. Arra a jókedvre, amely a névadót elragadta. Feledtetni akarta a „város peremének" régi, rossz emlékeit? Vagy tán szerette a harmóniát, mosollyal kívánta megközelíteni a családot? Vőlegény utca, Menyaszszony utca, Sógor utca, Mosoly utca, Gyermek „Sződd a selymet, elvtárs..." HÁZAK KÖZELRŐL Vőlegény, A város peremén, ahol élek, beomló alkonyokon mint pici denevérek, puha szárnyakon száll a korom, s lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon. (József Attila) 10