Budapest, 1980. (18. évfolyam)

10. szám október - Fábri Péter: Azok a régi villamosok... - Szepesi Attila verse - Szuly Gyula verse

FABRI PETER Azok a régi villamosok... — Fogódzkodjanak meg, kérem! Tessenek kapaszkodni! Még mindig tessenek kapaszkodni! Kapaszkodunk!... Megint tessenek kapaszkodni! Még mindig kapaszkodunk ! Az emberek nevetnek. Szegény asszony, csupa jóságból és unalomból beszél hozzájuk ennyit. Vagyis inkább a villamoshoz. Azzal beszélget, miközben elvezetgeti. Az ő számára az utasok: a villamos, és fordítva. Nemigen van ideje az arcokat egyenként megfigyelni és megjegyezni, amikor becsúszik egy-egy megállóba. Becsúszik... hogy is lehetne mondani ? így akképpen hangzik, mintha a villamos volna a férfi, és a megálló, a járdasziget: a nő. Ez is milyen szép szó: járdasziget. Az embernek erről a szóról: sziget, igazán más jut eszébe, nem egy kis aszfalttöbblet. Zöld fű, virágzó fák és körben persze víz. Becsúszik. Mert ez már nem stuka, ami bevijjogott. Ez a dupla 6-os csöndesebb. Két kocsiját egyetlen ember húzza maga után.. . ha úgy vesszük. És ez az egyetlen ember beszél. Mi halljuk őt, és nem tudunk neki válaszolni; ő tud beszélni hozzánk, de nem hall minket. Régebben újításként vezették be az ülőkalauz-rendszert. De már azon is túl vagyunk, amikor a kalauz nélküli — KN — kocsikon reménytelenné vált a tájékozódás. Mikrofont kapott a vezető, és közöl velünk minden fontosat. A kedvesebbje jó utazást kíván az út elején, a végállomásnál pedig elköszön. Némelyek elmondják, hol és mire lehet átszállni. Például: szép, régi villamosokra. Amelyek közül néhány ma is eljárogat a külvárosokban. De amelyekről, azt hiszem, mégis múlt időben kell már beszélnünk. Milyenek is voltak ezek a villamosok? Nekem úgy rémlik, családiasak. Föld felett is, föld alatt is barátságosabbak voltak a villamosok és általában a dolgok. Amiképpen például az úgynevezett millenniumi földalatti vasút is az volt, vagyis domesztikált nevén a kisföldalatti; amely azonban akkor még, amikor barátságos korszakát élte, nem volt se millenniumi, se kicsi. Egyszerűen földalatti volt, és e nemben egyedülálló. Két kocsijában két-két félkört formáló pad, hozzánőve a kocsi falához; fekete-sárgásbarna léces pad. Barátságosak voltak ezek a kocsik, barátságosak a félkört formáló padok. Ha nem is félkörben, de hasonló alakzatban ülhettek az utasok a régi föld feletti villamos padjain is; és ennek a kocsinak ráadásulfülkéi voltak, és közöttük, középen, a peron; egyáltalán, ott volt még peron, ahova becsaphatott a szél. S ha az ember, mondjuk, a Hűvösvölgybe utazott, kirándulások legyezték arcát, csaptatták haját. Semmi másra nem hasonlít a mozdulat, amivel azokat az ajtónak alig nevezhető kis védőrácsokat nyitni és csukni kellett. A kalauz, ha elfáradt, leült valamelyik fülkében, legtöbbször a tolóajtó mellett, a sarokban. Az ember egészen otthonosan érezhette magát ezeken a kocsikon. Hol van ma ez az otthonosság? Tessenek kapaszkodni! Még mindig tessenek kapaszkodni! A múltkor bementem a Deák téri aluljáróban a Földalatti Vasút Múzeumba. Ott állnak a sínen a régi kocsik. Vajon hogyan kell nevezni azt a végállomást, ahonnan már nincsen út se előre, se hátra ? Ott van a sín eleje is, vége is az orrod előtt. Volt idő, amikor ezek a kocsik tűntek el a végállomás titokzatos barlangjában; mint a Vidám Park szellemvasútja. De most nem tudnak eltűnni már; olyan kiszolgáltatottak, mint a betegek látogatáskor a kórházakban. Talán hintázhatnának kicsit, előre egy-két métert, hátra egyet-kettőt. Hogy elringassák a bent ülőket: mindazokat, akik kivetve már a jelenből, saját jelenlétükből is, haldokolva a múltba révedtek, és ha eszükbe jutott egy régi kirándulás a Városligetbe, emlékeikben talán éppen ezek a kocsik idéződtek föl; mindazokat, akik a földalattit földalattinak és nem kicsinek ismerték, és akik már elmentek a legszűkebb földalattin a leghosszabb utazásra. A mi fejünkben viszont keverednek a dolgok. Én sem tudom rendbe szedni az emlékeimet. Amikor aznap este elmentem Ferihez, csak a régi kocsin utazhattam, mert az még hetvenhárom előtt volt... de nem sikerült emlékeznem: hogyan állhattam abban a kocsiban? Valószínűleg álltam. Amikor sietek, mindig állok a jármüveken, mintha ettől gyorsabban mennének. Állok, ugrásra készen; és biztosan akkor is álltam, a félkörívű padoktól nyilván az ajtó irányába húzódva. De csak az új földalattit látom magam előtt, a sárga dobozt. Neki látnivalóan nem lesz már helye a Földalatti Vasút Múzeumban; ő csak szállít minket egy darabig; engem is; míg csak ki nem dőlünk majd egyenként, sorra mind, ki előbb, ki utóbb, egy váratlan, bár várható kanyarban. (1979) Szepesi Attila PSALMUS hányódom itt évek sarában ebeknek lökve eleségül vagyok-e még ? én szólok-e az éjszakában vagy általam mondja magát a kőarcú sötét ? az utak betemetve régen a város köd alatt vacog ki-ki megáll magában látom a fákat átragyogni az elmerülő falakon az éjfél sugarában arc visszfénye az ablakon a homály kimondja nevem mintha az apám volna más sem szólít hát dünnyögök és gyűlik rám az évszakok szitáló füstje korma Szuly Gyula BUDÁN AZ ÉDEN Rég lezárult időkeretből zavaros tekintetű ablak mögött idegenek lesnek én laktam ott ahol ők laknak ismerik a lépésemet pedig életükben se láttak tükröződnek akkori padlók műemléklábnyomra vigyáznak a tér lakói vízért mentek állig vasban a Hattyú utca ősi fészek a bombatölcsér betonozatlan Hadak Útja üvegtörmelék az ablak krepp-papír a szem tengermélye amelyik az én utamat csak sarkából ugyan de nézte a lebontott „Zöld Hordó" kertje üres telek ez volt az Éden ottmaradó gesztenyeszínben két tiltott fa virágzik éppen pincér hozza a lámpaernyőt a légitámadásnak vége mielőtt felrakja még fölnéz esőmentes felhőtlen égre s befejezett háborúra Békekorszak rohamát látva ismét rábízza életét a fedezékül megmaradt fákra megálltak az utcai harcban átvészelik vele a békét éjjeli őr Cherub a kertben lángpallossal rettegve néz szét