Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - Pukánszkyné Kádár Jolán: A budai Népszínház „védasszonya”

színpadoktól vendégszereplésre. A helytartótanácstól körrendelet ment Abaúj, Bihar, Arad és Csongrád vármegyékhez, hogy figyeltessék Apraxin Júliát, mert félő, hogy túlzott hazafisága tüntetésekre ragadja a hallgatókat. A grófnő Molnár György és Bényei István színész kíséretében indult vidéki körútjára, melynek jövedelmét a Népszínház javára szánták. Műsorukban a Bánk bán, a II. Rákóczi Ferenc fogsága, a Szigetvári vértanúk s a Budán is játszott két egyfelvonásos szerepelt. 1863. február 22-én indultak el. Első állomásukon, Kassán, Péchy gróf fogadta őket, s ebédet és estélyt adott a grófnő tiszteletére. A színpadon nemzetiszínű szalagos csokrokkal árasztották el. Miskolcon kifütyülték, de a felbérelt botránycsinálókat elfogták, s a közönség viharos tapssal igyekezett feledtetni az incidenst. Debrecenben száz forintot osztott ki különböző jótékonysági intézmények között, Kolozsvárott szállásul Teleki Miklós gróf felajánlotta palotáját, s éjizenével ünnepelték, Aradon virág- és versözön fogadta, Temesváron a német színházban léphetett fel: itt a közönség fele fütyült, fele tapsokkal tüntetett. Szegeden bankettet rendeztek tiszteletére, a szabadkai fellépése viszont alig fedezte a költségeket, ellenben kis híján katonai törvényszék elé került. A szállodában ugyanis ott lógott I. Ferenc József képe, s ő szólt a pincérnek, hogy távolítsa el, mert sérti a szemét. Szerencséjére a rendőrfőnök csak elutazása után értesült az esetről. A vidéki turné március 25. és 26-án Kecskeméten fejeződött be. És ekkora hűhó, zsúfolt ház, virág, bankett és vers után bevételként Molnár mindössze 350 forintot könyvelt el a budai Népszínház javára. Nem csodálkozhatunk hát, ha a sajtó gyanúsításaival szemben Molnár védekezni kényszerült. A suttogást azonban nem tudta elnémítani. A grófnő is terjedelmes nyilatkozatot tett közzé a Honban, de az eseményeket egész máskép adta elő, mint Molnár. Alig tértek vissza a vidéki körútról, a Színházi Látcsőben, Szerdahelyi Kálmán lapjában már megjelentek a különböző reklámcikkek, amelyek Budai Júlia újabb fellépéseit hirdették a budai Népszínházban. Melinda szerepében fel is lépett a Bánk bánban április 7-én a Kisfaludy Társaság és a székesfehérvári ásatások, 10-én pedig két egyfelvonásosban a korábban elhunyt Lisznyai Kálmán árvái javára. A Bánk bán előadásán még a díszpáholyt is kiadták. Minden korok közönségét, hát még az akkori kisvárosias Pest és Budáét jobban vonzotta a kuriózum, mint a művészet. Molnár nemsokára felemelt helyárakkal kezdte hirdetni a grófnő búcsúfellépéseit. Április 21-én a Bánk bánban, április 22-én a II. Rákóczi Ferenc fogságában lépett utoljára a budai színpad deszkáira. Ezek voltak azok az előadások, melyeknek jövedelmét állítólag titkos politikai célokra fordították. Ezek a fellépések mint láttuk — inkább Molnárnak jövedelmeztek, mint a Népszínháznak, de a grófnőnek mindenesetre rengeteg pénzébe kerültek. Molnárnak már rögtön a Népszínház megnyitása után támadtak anyagi nehézségei, s alig tudta kihúzni az első évet. Bérlethirdetése nem sikerült, a színház négy napig - 1862. október 28., 29., 30., 31-én zárva volt, nemigen volt reménye újbóli megnyitására. Ekkor azonban hirtelen öles hirdetmények jelentek meg, hogy „egy ősz hazafi" adományával megmentette a színházat, s november i-én Dobsa István királyával újra megkezdődtek az előadások. Hogy mekkora volt a segély összege, az ma már nem állapítható meg. Emlékirataiban, amelynek adatai nem mindig helytállóak, azt mond -ja, Molnár hogy a grófnő első ízben a Magyar Sajtó útján 3000 forintot adott. Másodszor, mint Molnár meséli, az ő élénk tiltakozása ellenére egy gvémántdiadémját adta oda. „És ott állott szalonjának kandallója előtt az orosz hercegi vér — írja Molnár — a magyar főúri hölgy, a fenkölt lelkű írónő feketében, képe fehér, mint az alabástrom, homlokán a szellem világító fénye, okos nagy szeme telve a szív forrásából fölbugyogó vízárral, amelyből szemének nagy rojtjain égető gyémántcseppek képződve, fényesen ragyogó gyöngyszemekben peregtek a csak nemes érzelmekre dobbanó kebelre." „Hát az ön fejessége és e hitvány ékszer el nem fogadása miatt mondá koronás diadémjára mutatva elvesszen egy ügy, elvesszen kedves kis népszínházunk?!" Molnár 11000 forintot kapott a diadémért a budai takarékpénztárban, ami egyelőre elég volt a színház továbbvitelére. A grófnő ezenkívül negyven zártszéket bérelt ki három hónapra, hogy ezeket budai idegenajkúak közt osszák ki. A Népszínház hálás tagjai újévkor a személyzet arcképeit tartalmazó albumot nyújtottak át a grófnőnek, a „Népszínház védasszonya" címet adva neki. 1863. januárjában aztán a Dunanan nagy sikert aratott. Molnár pedig ahelyett, hogy publikumát megtartsa, újabb jó darabról gondoskodott volna, először több mint egy hónapot töltött vidéken Apraxin grófnő kíséretében, aztán pedig alighogy visszaérkeztek, már megjelentek a grófnő búcsúszózatai, amelyekben előadta, hogy Párizsba megy, de csak azért, hogy színi képességeit jobban kifejlessze és fogadott hazája számára gyümölcsöztesse. Molnár is elkísérte, hogy Párizsból hozzon új darabokat a Népszínház részére. A „tanulmányút" természetesen sok kritikára adott alkalmat a sajtóban, és nagyon ártott a Népszínháznak. Molnár távollétében az ügyeket két legjobb színésze, Szilágyi Béla és Takács Adám vezette; Szilágyi Béla az operetteket, Takács Ádám a drámákat rendezte. Ekkor érlelődött meg a személyzetben az a gondolat, hogy a Népszínház megáll Molnár nélkül is, ami a későbbi bajoknak kútforrása lett. A grófnő és Molnár 1863. május 5-én érkezett Párizsba. Apraxin Júlia először Samson színésztől, a Comédie Fran^aise tagjától vett órákat, megszerezte Jules Janin barátságát, s az ő tanácsára beiratkozott Achille Ricourt színiiskolájába, a Theatre des jeunes artistes-ba. A becsvágyó grófnő azonban a Theatre Francais-ba akart jutni, de bizony sohasem jutott tovább a Theatre des jeunes artistes gyakorló színpadánál. A pesti sajtó ugyan tudni vélte róla, hogy fellép a Théátre Fran^aisban, sőt London is áhítozik arra, hogy művészetében gyönyörködjék, Sardou pedig külön szerepet ír az előkelő színésznő számára. Feltűnést egyszer sikerült keltenie, amikor nyitott kocsin magyar nemzeti öltözékben hajtatott Napoleon Jeromos herceghez, s az utca népe nagy tömegbe verődve bámulta meg. Nemsokára azonban „félretette" a magyar hazafiságot és művészi ambícióit is, szereplési vágyát párizsi szalonjában élte ki. Hamarosan férjhez ment egy spanyol lovastiszthez, Lorenzo Rubio Guillény Monteneró de Espinozához, s életrajzírójának kutatásai szerint, valószínűleg az első világháború alatt Spanyolországban végezte be egész Európát átszelő kalandos életét, melynek szeszélyes vonala Pestre kanyarodva a Népszínház sorsába is bekapcsolódott. 1863 augusztusában még néhány napot Bécsben töltött, s ezek a napok egybeesnek Molnár bécsi tartózkodásával. Szeptemberben egy napra felbukkant Pesten is, hogy aztán végleg eltűnjék a magvar életből. Molnár György július 18-án érkezett vissza Budára. Párizsi tartózkodása teljesen új irányba terelte színigazgatói pályáját. A látványosságok egészen elvakították, és háttérbe toltak minden színészi feladatot. Nagy poggvászszal, óriási ládákkal tért vissza: ezekben voltak a szellemalakok mutatványaihoz szükséges kellékek s Az ördög pilulái című darab díszletei. Ennek a két mutatványnak a jegyében zajlott le a Népszínház első ciklusából hátralevő esztendő. A párizsi út s közvetve Apraxin Júlia új irányt adott a Népszínház életének. A grófnő adományaival meghosszabbította életét, a párizsi úttal pedig új irányba terelte. Hogy jó irányba-e, arról a kor legjobb kritikai elméi vitáztak. Az egész Apraxin-ügy s a vele kapcsolatos híresztelések ugyanis erősen aláásták Molnár s vele együtt a budai Népszínház maradék tekintélyét. Molnár tartós távolléte szétzilálta a színház belső rendjét is. Az pedig, hogy az elkövetkező időben látványosságaival állandóan külföldi körútra járt, a Népszínház elhanyagolását vonta maga után. így aztán a „Népszínház védasszonyának" szerepe legalábbis kétélűnek mondható. 40