Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - H. Boros Vilma: Promenade

Igy nevezték, fráncia szóval, százötven évvel ezélőtt az első pesti sétateret. Akkoriban még magyar kifejezés nem létezett erre a fogalomra. József nádor is — aki, mint szobrán olvashatjuk, valóban újjávarázsolta Pestet azt tartotta, hogy városba nem való a fa. De hová is ültethettek volna fákat a hajdani, fallal körülvett városokba, ahol a telektulajdonosok igyekeztek minden talpalatnyi helyet beépíteni. Ilyen zsúfolt város volt Pest is. A városfal maradványait még láthatjuk itt-ott, a régi kapuk helyét emléktáblák jelölik. Fogalmat alkothatunk a város akkori méreteiről a korabeli metszetek alapján. Ez a szinte tenyérnyi város, mint egy tutaj úszott a homoktengeren. A Pestet járt angol utazó, John Paget így ír erről 1835-ben: „A terek nagy része igen célszerűen épült, csak az a kár, hogy valami központi helyzetű épület híján üresnek és elhagyatottnak látszanak, meg aztán tág teret adnak ama homokbuckák felhalmozódásának, melyek időnkint Pestre támadnak. Ez a homok Pest egyik legnagyobb csapása. Olyan finom, hogy behatol mindenbe, tönkreteszi a bútort, megvakítja, egészségében támadja meg a lakosságot, még a londoni ködnél is inkább. Egy forgószél itt borzasztó valami. Pest körül homokos síkság a vidék, erdő vagy kert alig van a környéken, nincs semmi, ami megtörhetné a szél erejét, s így ha egyszer viharrá erősödik, majd' minden akadály nélkül halad előre." Ma már különösen hangzik: Pestnek egyetlen fasora volt ebben az időben: a Redout (Vigadó) épülete előtt vezetett a hajóhídhoz. Fagylaltpavilon és gyümölcsárus bódé is állt itt. Széchenyi István oly sok egyéb mellett a sétateret is meg akarta honosítani hazánkban. Szerette volna, ha a város lakói többet találkoznak, összebarátkoznak, megismerik egymást. Ezt a célt szolgálták az általa alapított egyesületek, kaszinók és a Pesten létesítendő sétatér. 1842. március 15-én Pest város gyűlésén mondott beszédében indítványozta egy sétány, sétatér létesítését. (Beszédét Pompéry lejegyezte és megjelentette Kossuth Pesti Hírlap-jában.) „Ily összesimulásra — mondotta Széchenyi - egy tisztességes sétatér, ahol mindenféle színű ember összejő, a' legalkalmasabb eszköz. Ma köszöntik egymást, holnap egymástól cigarrót gyújtanak, s végre majd észrevétlenül összeismerkednek . . . Kérem tehát alázattal a' tekintetes Rendeket, méltóztassanak engem - és pedig mondom political szempontból — egy sétatér felállításában pártolni." Arról is beszélt, hogy a gyerekeket itt lehet majd kocsiban tologatni. Erre nem volt akkor sehol lehetőség. Széchenyi gyerekei egy ismerősének, Ledereréknek a kertjében játszottak. Széchenyi megalapította a Pesti Sétatér Társaságot vagy Gyüldét, amelynek titkára, minden műve megvalósításában jobbkeze, Tasner Antal lett a vezetője. Fáradhatatlanul gyűjti a munkatársakat és a pénzt terve kivitelezéséhez. Naplójában feljegyzi, hogy már 14, 18 majd 23 ezer forint van együtt. Üléseit a „legna-PROMENADE gyobb magyar" lakásán tartja a társaság. 1808-tól kezdve Pest régi falait lebontották, és megkezdődött az elővárosok kiépítése, legelsőül a Lipótvárosé. Itt, a mai Szabadság tér helyén, terpeszkedett a Neugebäude óriási, négyszögletes tömbje, amelyet, mint minden katonai épületet, szabad térség vett körül. Ennek a területnek dél felé eső részét sikerült Széchenyinek megkapnia a várostól sétatér céljára. Ez esett legközelebb a lakott területekhez. 1844-ben hozzálátnak az előkészületekhez. A nádortól platánfákat és bokrokat kapnak, más kertészetekből, például Bécsből is hozatnak fákat, úgyhogy a sétatéren végül 18 féle, 1118 darab fa állott. Az első platánfát Széchenyi felesége, Seilern Crescence ültette el. „Azon pillanatban, midőn márc. t-dikán a' grófnő a' platánt ezen szóval „virulj" a földbe Ülteié írja a Jelenkor 1846. márciusi száma , mozsárdurrogások rázták meg a' léget, s hangos népörömkiáltozás zendült meg. Minden jelenvolt hölgy, magasrangu úgy mint polgárosztálybeli, megöntözték a helyet és nyalábot." Ezt a jelenetet örökíti meg egy nagyon szerény kis emlékmű a sétány megmaradt részén; Teles Ede faragta vörös márványba, Mészáros Andor tervezte talapzatát. Széchenyi örömmel írja naplójában, hogy május 31-én feleségével és Béla fiával megnézték a iákat, s mind megeredtek! Mint minden művénél, itt is kiterjedt figyelme a leg-A Széchenyi-kút apróbb részletre is. A sétateret rendszeresen öntözték, az utakat „sotterozták" (sóderozták), s a kertésznek, Rupp Györgynek minden szükséges szerszám a rendelkezésére állt. A park két végén tilalomtáblákat helyeztek el, hogy oda kocsi, talyiga, kutya nem mehet be, a tilalom foganatosítása végett vasráccsal le is zárták a bejáratokat 1847 júliusában jegyzi föl Széchenyi, hogy feleségével fagylaltot ettek az „én kávéházamban". Máskor meg ,,Limonadenhütte-"nek nevezi az itt felépült pavilont. Sok elfoglaltsága közepette is szakított időt arra, hogy hozzátartozóival kijárjon a sétatérre. Vendégeit is el-elvitte ide, hogy megmutassa nekik a szépen fejlődő növényzetet. 1847. május 30-án nyitották meg a sétateret. Az építésére létrehozott társaság szép levélben köszönte meg Széchenyinek a segítséget és feloszlott. A Tomala Ferdinánd pesti kereskedő által szervezett megnyitóünnepséget a rossz idő miatt nem lehetett megrendezni. A publikum dél után öt órakor mégis ellepte a sétateret, birtokba vette a platánfák alatt elhelyezett padokat. Hamarosan bérlője is akadt a sétatérnek: Steingassner János kávéfőző mester személyében. 1850-től Morelly Ferenc „zenekarmester" hetenként egyszer „zenemulatságokat" rendezett itt, szerdán délutánonként, rossz idő esetén pénteken, nyolc krajcár beléptidíj mellett. Amíg Tasner Antal gondját viselte, igen látogatott hely volt, halála (1862) után azonban gazdátlanná vált a sétatér. A lebontott Újépület helyén pompás parkot létesítettek. Ezek a munkálatok nagyon megviselték a hajdani Széchenyi sétányt. Egyre siralmasabb állapotba került, majd létrejöttének körülményei is feledésbe merültek. Agai Adolf sajnálkozva írja Utazás Pestről Budapestre című könyvében századunk elején: „Pest város úgy adózott kegyeletének, hogy Széchenyi Istvánról nevezett el egy sor gémberedett akácfát, s néhány orgonabokrot, amelyek ott sinlettek ritkásan elszórva egy keskeny földcsíkon, a szürke magyar Bastille s a mocskos, ragyás elejű házak között." De mit szóljunk mi ma ahhoz a sivár látványhoz, amelyet egyik végén a narancssárgára festett „szürke omnibusz", közepén egy benzinkút nyújt? A gyerekek homokozójának közelében idegenül és értetlenül áll a Széchenyi-kútnak nevezett kis emlékjel. A hajdani Széchenyi sétány már nem is viseli alapítójának nevét (a Széchenyi utca csak a kezdetéig tart), a Szabadság térhez csatolták, folytatása a Bank utca ma Lengyel Gyula utca lett. A Neugebäude helyén létesített parknak volt egy nevezetes eseménye. Két gömbölyű virágágy közepén egy-egy pompás agavé díszlett. Százéves agavéknak nevezték őket. Egyik nyáron emeletnyi magas szárat hajtott a szúrós csillagrózsa, s virágot hozott. Nagy szenzáció volt ez, az újságok naponta közöltek hírt róla, s Pest lakói a csodájára jártak. Aki volt már a jugoszláv tengerparton vagy a Riviérán, láthatott virágzó agavét, de ez a mi éghajlatunk alatt nagy eseménynek számít. Sajnos, az óriási teljesítmény annyira megviselte a növényt, hogy elpusztult, csak a tövéről hajtanak ki ma is újabb és újabb agavé csillagok. H. Boros Vilma Csigó László felvétele 36