Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - Wanatka Gabriella: A Wekerle

Középpontja: a Petőfi tér Csigó László felvételei tízemeletes beton-panel monstrumok nőttek, lila színükkel nagy vitát kavarva. Néha jó volna vonogatja vállát egy szöszke fiú. — Ott minden házban van lift. Meg szabadabbak lennénk — vág közbe társa. A nevét is megmondja, Szarka János, ide jár a közeli térre focizni, játszani, lógni, mondja, de semmit sem csinálhat úgy, hogy szülei estére meg ne tudnák. — Elég, ha végigmegyek az utcán, a szomszédok mind ismernek, és már megy is anyámnak a szöveg. A fia így meg úgy. . . Ott a lila házaknál biztosan nem ismerne senki. Az jó volna. . . Közben kinyitják az iskolakaput. A gyerekek betódulnak. Magam maradok a gondolattal: lám csak, milyen tág fogalom is a szabadság!? A Körző utca egyik háza előtt botlom Irénke nénibe. Szó szerint botlom. Az aszszony elcsúszott, alig tud felállni egyedül. Nemigen járok az utcára. Most is csak a szemetet akartam a kukába dobni magyarázza reszelős hangján, miközben ruháját porolgatja. Öreg vagyok már, az idén töltöm be a nyolcvanat. Nem nekem való ez a csúszós út. — Vásárolni se jár.' — Nem, dehogy. A szomszédasszony szokott hozni mindent. Vagy a lánya. Ha a szomszédaim nem lennének, már bizonyosan nem élnék. Vagy valahol egy szociális otthonban kuksolhatnék. Jó emberek laknak erre, nekem elhiheti. Még egy ilyen magamfajta öregasszonyt is pátyolgatnak. A szom-Itt mindenki ismeri a másikat szédom lánya itthon van gyerekgondozásin. Délelőttönként gyakran átjön. A másik lakó is rám-rám nyitja az ajtót. Újságot hoz, három-négyfélét is, amiket már kiolvasott. Jó az nekem később is, én ráérek már megtudni, mi történik a világban. Higgye el, aranyoskám, ezek a szomszédok jobbak, mint a rokonok. Irénke néni hét éve él egyedül, mióta az unokája Tatabányára ment férjhez. — Nemrég szép új lakásba költöztek az unokámék. Hívtak engem is. De én nem megyek. Engem ide köt az egész életem. És biztosan nem is bírnám ki, hogy ne szóljak senkihez. Ott meg csak a nagy hallgatás. Azt írja az unokám, hogy akikkel egy házban lakik, azok se köszönnek, csak állnak egymás mellett a liftben, mint a kukák. Én ezt nem szoknám meg soha. Inkább maradok itt, kettecskén a macskámmal. De legalább ismerősök vannak körülöttem. .. Járom az utcákat, a házakat. Csak úgy találomra bekopogok néhány lakásba, faggatom az ott élőket, milyen varázserő köti-láncolja őket a telephez? — Én még alig tartozom ide — tárja szét karját az ajtónyitó asszonyság az egyik földszinti lakásban. — Nem régóta lakom itt. Talán majd néhány év múlva választ adhatok. De az Arankáék, ott fönt — mutat az emeletre Ahová irányít, Pallai Aranka és nem régóta nyugdíjas fivére, Pál éldegél. Tágas konyhájukban barátságosan fogadnak. Amikor a telepről beszélnek, arcuk kipirul. 34