Budapest, 1980. (18. évfolyam)

8. szám augusztus - Kertész Péter: Egy éj a traumatológián

Eifert János felvételei MATOLÚGIÁN látást — legyen az ideg-, mellkasvagy urológiai beavatkozás. Aztán a 24 órás ügyelet leteltével másnap még lehúz egy félnapot — többnyire ugyanolyan permanenciában vagy jobb esetben rutintevékenységek közepette. Kollégája ugyanakkor — mondjuk a bőrgyógyászaton — frissen vasalt pizsamában nyugodtan végigaludhatja a számára örökké csendes ügyeletet, s dohoghat kedvére, ha uram bocsá', egy ízben az éjszakás nővér valamiért felébresztette. Aztán, aki traumatológus szakorvos akar lenni, annak előbb általános sebészetből kell szakvizsgáznia, vagyis a diploma kézhezvétele után legkevesebb hathét év elteltével juthat révbe. Ettől a nevezetes dátumtól számítva legkorábban tíz év múlva nevezhetik ki főorvosnak. És még valami: nincs visszaút! Aki vállalja ezt a — jószolgálati? — küldetést, egy idő után elveszti alkalmasságát arra, hogy beosztottként „átigazoljon" máshová, vagy — mondván: meggondolta magát — visszamenjen általános sebésznek. De — s ezt vallják a legtöbben — ennyi küszködés után bűn lenne mást csinálni. Aligha van még egy ilyen magasan képzett szakma, azaz olyan diplomás, aki hasonlóan célzott, nagy fajsúlyú stúdiumon rágja át magát a megerőltető munka mellett. Három évvel ezelőtt az Egész* ségügyi Minisztérium elismerte, hogy a traumatológia hiányszakma, s a baleseti sebészeknek végzettségüktől, életkoruktól függően 1000—1500forintos pótlékot szavazott meg havonta. Ez a gesztus stabilizálta a helyzetet — ha nem oldotta is meg. Az Országos Traumatológiai Intézet Mező Imre úti épületét még az Országos Társadalombiztosítási 1

Intézet építette 1940-ben. A terveket Gerlóczy Gedeon — a Csontváry-gyűjtő — irodája készítette. A bauxitbeton épület a hatvanas évek végén vált életveszélyessé. Aládúcolták, fúrták, faragták — magyarán: húzták az időt. Nem volt könnyű lemondani egy huszonvalahány ezer légköbméteres intézetről, amely fájón hiányzik ma is. Dehát az egészségügy akkor sem volt könnyű helyzetben. Ráadásul a csaknem évtizedes huzavona idején eléggé elhanyagolták a karbantartást. Végül 1977 novemberében az építésügyi államtitkár mondta ki a végső szót, s december elején már dr. Szántó Ferenc orvos ezredes személyében kormánybiztos intézkedett a kiürítési parancs foganatosításáról. Túlzás nélkül kijelenthetjük: a költözködés a magyar egészségügy históriájának egyik legnagyobb tranzakciója volt. Olyan kórházakban, ahol a műtők kapacitásaengedte, megszüntették a krónikus betegek ellátását, a kevésbé sürgős ortopéd-, általános sebészeti műtéteket, így biztosították az országos intézet 350 ágyának hozzávetőleges pótlását. Az akció kitűnően volt időzítve, mert a december—márciusi időszak a leginkább uborkaszezon a baleseti sebészetben. Minden mozgósítható erőt, húszfillérnyi kapacitást a kormánybiztos hatáskörébe utaltak, mintha csak árvíz lett volna. A minisztérium és a fővárosi egészségügy vezetői minden mást megelőző kérdésként kezelték a baleseti ellátást. Naponta futott be az ágynyilvántartó jelentése a felvett sérültekről, s azonnal döntöttek, hol kell segíteni. Központi tartalékokat mozgósítottak, számos felszerelést vásároltak külföldről. Sokba került, de megérte. Ekkoriban történt a Boráros téri tömegszerencsétlenség, s nem volt semmi fennakadás a sérültek ellátásában. Közben a minisztérium lll-as főosztályán éjjel-nappal keresték a megoldást: hogyan lehetne az országos intézetet úgy kitelepí'tení, hogy együtt maradjon az ott levő, nemzetközileg is elismert Fhunkacsoport s a vele járó több mint kétévtizedes ismeretanyag, szakmai tapasztalat, gazdag felszerelés. Mert volt olyan elképzelés is, hogy szétszórják a társaságot, s ezzel megerősítik a többi baleseti osztályt. Ily módon a napi betegellátást győzik talán, de megszűnt volna az országos intézet, amely a szervezési, irányítási, tudományos tevékenységet összefogja. És hát vele a tartalék kapacitás. Könynyű belátni, hogy egy 350 ágyas kórházban mindig akad néhány pótágy, haza lehet küldeni még éjjel is mentővel öt-hat beteget, há valami nagyobb zűr támad. A nyolcvan orvosból mindig lehet riadóztatni egy ütőképes csoportot — még arra is, hogy lemenjenek vidékre, segíteni. De szétaprózott, tízorvosos, száz-, nyolcvan- meg ötvenágyas osztályokon ez megoldhatatlan. Pár esztendő elegendő lett volna az elért eredmények teljes szétzüllesztésére. Több elképzelés futott zátonyra, mert a feltételek nem voltak kielégítők. Vagy a folyosó bizonyult szűknek, vagy a közlekedés hibázott, vagy a vizsgálót minősítették gyufásskatulyának. Megméretett a Tétényi úti kórház 200 ágyas pavilonja, s ellátóhely híján könnyűnek találtatott. Hasonlóan járt egy másik kórház nemrégiben átadott pavilonja, mert építésének felgyorsítására kevés volt az idő. Lett volna még egy megoldás, ám akkor két „fél" országos,intézet keletkezik. így jött szóba a II. Sebészeti Klinika a Baross utcában, amelynek szép, vöröstéglás épületét percekkel az ezredforduló előtt maga Ferenc József császár és király avatta fel. Az ötvenes években ráhúztak még egy emeletet, így lett benne 220 ágy. Kialakítható volt benne hét műtőasztal, sokktalanító, nagy röntgen, intenzív osztály, laboratórium s elég tágas betegfelvevő. Az épületet gyorsított munkával rekonstruálták a pincétől a padlásig. Harminc-negyven vállalat vonult fel egy időben, s a magyar viszonyokhoz képest jó minőségű munkát végzett. Amit nem lehetett megváltoztatni, az a tisztes korú épület szerkezete volt. Kicserélték a teljes elektromos hálózatot, a víz- és szennyvízvezetékek jelentős részét. Egy lakást szeptikus műtővé alakítottak, beszerelték a baleseti ellátáshoz szükséges berendezéseket, köztük a távirányítható műtőasztalokat, a mennyezetbe épített röntgent s az egész intézetre kiterjedő oxigén*, altatógáz-, sűrített levegő-és elszívó rendszert. Időközben a Il-es sebészet kilencven ágya az István-kórház B pavilonjába költözött. A Mező Imre úton december elején felhagytak a baleseti ügyelettel, de még három hétig háttérügyeletet tartottak, vagyis teljes fegyverzetben voltak, hátha valahol nem győzik a terhelés^Közben folyt a még bent fekvőbetegek gyorsított ellátása, hazabocsátása, illetve átirányítása más kórházakba. A mátraházi tüdőszanatórium árván maradt csontsebészeti osztályán kialakítottak egy 46 ágyas szeptikus sebészeti osztályt. Erre már nem jutott volna hely a Baross utcában. Január másodikán néhány teherautónyi műszerrel és több mentőautóval leköltöztették a fertőzött sebű betegeket a Mátrába. Másnap már operáltak is. Január utolsó napjaira elnéptelenedett a megrokkant épület, s április végén startra készen állt újfent az Országos Traumatológiai Intézet — immár a Ba-5