Budapest, 1980. (18. évfolyam)
6. szám június - Preisich Gábor: Utópia '38
íVia már nem osztom az akkori fiatal építész elképzeléseit. Hiányosságaik tudomásulvétele mellett megtanultam becsülni a régi városrészek értékeit, ugyanakkor tapasztalnom kellett az egységesen beépülő lakótelepeknek — enyhíthető, ám teljesen meg nem szüntethető — ridegségét. Ma egyik legfontosabb városépítési feladatunk nem a régi városrészek lebontása, hanem azok felújítása, értékeik megtartásával, hiányosságaikjnegszüntetésével, laksűrűségük szükséges mértékű csökkentésével, közlekedési problémáik megoldásaival. Ezt a feladatot szaknyelven a régi városrész rehabilitációjának nevezik. Szervezett és folyamatos megoldása Budapesten — sajnos — még várat magára. A fantázia szőtte budai látomás: a lombsátor mögött megbúvó házak — vízió maradt. Újjáépítésünk egyik súlyos hiányosságaként kell elkönyvelnünk a budai hegyvidék túlzott mértékű beépítését. Az építésügyi szabályzatok adta lehetőségeket a társasházépítők maximálisan kihasználták, emellett mód nyílott rá, hogy beépítési tervek alapján a szabályok egyes korlátozó előírásait — például a 25 méteres maximális épületméretet is — túllépjék. A gépkocsik parkolóhelye kedvéért a legtöbb helyen kivágták a telken álló fákat. Ez a helyzet ma már, sajnos, megfordíthatatlannak tűnik. A budai zöldfelületnek — Mr. Chisierp megállapítása szerint — legértékesebb része a fürdővárosrész parkja. Ezt olvasva el kell szomorodnunk. Hiszen ez a mondat olyan lehetőséget villant fel, amelyet nem használtunk ki megfelelően. Talán még mindig nem késő! A Lukács fürdő rekonstrukciója, a Margit-hídtól a Zsigmond térig terjedő Duna-part egységes parkká alakítása, a fürdőknek a Frankel Leó utat áthidaló összekötése a Rózsadomb oldalával és a SZOT-szállóval olyan lehetőségek, amelyekkel a fürdővárosrész a természeti adottságokhoz méltó módon még ma is kialakítható. Ide tartozik az egész együttesnek gyógyhellyé nyilvánítása. Bízunk benne, hogy gazdasági lehetőségeink komplexen értelmezve — előbb-utóbb lehetővé fogják tenni egy ilyen koncepció megvalósítását. A Budapest belső városrészeit körülvevő — Mr. Chisierp által említett — parksáv a felszabadulás utáni városrendezési tervekben sokáig szerepelt mint a főváros zöldterület-hálózatának fontos eleme. Kézenfekvő gondolatnak látszott a meglevő nagy zöldterületeknek Dunától Dunáig nyúló összekötése. A gyakorlat azonban fokozatosan lehetetlenné tette e gondolat megvalósítását. A zöldgyűrű útjában álló üzemek a kitelepedés helyett tovább fejlődtek, terebélyesedtek, az angyalföldi laktanyák gyakorlóterei nagy lakóházakkal épültek be. Az egykori tudósítónak a közlekedés fejlesztésére vonatkozó megállapításai is megérdemelnek néhány megjegyzést. Az észak—déli metróvonal elsődlegessége a városnak a Dunával párhuzamos fejlődését volt hivatott elősegíteni. Ez, valamint a Ferencvárosi pályaudvar helyén új főpályaudvar létesítése és a Nyugati pályaudvar kijjebb helyezése a felszabadulás utáni első városrendezési tervekben még szerepelt. A kelet—nyugati metróvonal elsőként való megépítésének előnye ezzel szemben az volt, hogy ily módon nemcsak biztonságos összeköttetés létesült Buda és Pest között, hanem ezáltal jelentősen tehermentesítették a Duna-hidakat. Egyébként a városnak a Dunával párhuzamos, elsősorban északi irányban való fejlesztése mai terveinknek is egyik alapgondolata. A riportban szereplő, a Petőfi teret is magába foglaló hatalmas központi tér repülőgép vagy helikopter leszállására alkalmas platóval, továbbá az innen induló sugárutakkal irreális és Budapest kialakult városszerkezete szempontjából elhibázott vízió volt. Mint ahogy ma elhibázottnak látjuk az ötvenes éveknek reprezentatív központi tér kialakítására vonatkozó más javaslatait az Engels téren Nemzeti Színház létesítését vagy a térnek nagyarányú bontásokkal a Duna felé való megnyitását is. Nem érezzük hibának, hogy Budapestnek nincs központi tere; a központi funkciók megoszlanak a Belváros, az onnan induló sugárutak és a Vár között. A megvalósult szerényebb megoldások köztük a Petőfi téren létesített park és a római Castrum feltárása, a Felszabadulás tér szintjének lesüllyesztése, ezzel Budapest legrégibb műemlék templomának érvényre juttatása, az Engels térnek a Bajcsy-Zsilinszky úttal való összenyitása, gazdagítják Budapest városképét, anélkül, hogy a meglévő városszerkezetet szétrombolnák. Riportja végén az új budapesti szállodákról és éttermekről számol be Mr. Chisierp. A Gellérthegyen a Citadellát azóta valóban szállodává és étteremmé alakították át. A János-hegyi kilátó is vendéglővé alakult, a beszámolóban szereplő függővasút: a „Libegő" csaknem odavezet. A tabáni szálloda építése még várat magára. Az új Dunaparti szálloda hatalmas ablakai azonban mint ahogy Mr. Chisierp irta a Dunára néznek, és felfogják a nap utolsó sugarait. Akár a reflektorfénybe tévedt nyúl: ácsorgok időtlenül, és bámészkodom. Ilyen mesterséget csak jókedvében fundálhatott ki az Úristen. Az egymással derékszögben érintkező három parányi, díszlettelen színpadon egy és ugyanaz az előadás folyik — a legszebb emberi színjátékok egyike. Itt aztán nincs rögtönzés, felújítás, korhoz igazítás vagy másfajta értelmezés. A kézi üvegfúvás dramaturgiája évszázadok óta változatlan. Az élmény azonban — amelyhez foghatót talán csak a naponta tréningező bányamentők látványa ébresztett bennem, meg az itt-ott még felbukkanó téli aszfaltozóké, amint a maguk készítette burkolaton sütkéreznek a kátránygőzben — nem feledteti a kérdést, amiért idejöttem a kilencedik évtizedét taposó Egyesült Izzó újpesti törzsgyárába. Mi tartja életben ezt a túlontúl is hagyományos, művelőit többféle ártalomnak kitevő mesterséget! Szükség van-e rá egyáltalán, vagy csak mint holmi ipartörténeti rekvizitumot éltetik a hozzám hasonló bámészkodók üdvözülésére? Hiszen a Tungsram márka több mint száz országba jut el, a fényforrástermékek hetven százaléka exportra kerül. Ily módon az Izzó világviszonylatban az ötödik-hatodik helyet foglalja el. A sztár, a Kékes, óránként ötezer darab jó lámpát készít, s ez távolról sem jelenti képességeinek felső határát. Ilyen gépsor még az Egyesült Államokban sincsen. Persze nem voltak mindig ilyen falánk, „nagy természetű" masinák. A század elején egy átlagos kézügyességű dolgozó óránként három lámpát szerelt össze. Valóságos „sztahanovista" volt. aki ennek a dupláját teljesítette. Akkoriban még nem számított különösebb kunsztnak lépést tartani a kézi üvegfúvóknak a szerelőkkel. Aztán, ahogy fejlődött maga a gyártmány, a világhódító izzólámpa, úgy lett egyre termelékenyebb a különböző alkatrészek gyártása és összeszerelése is. Eötvös Péter főmechanikustól tudom, hogy valamikor a harmincas évek elején indult Újpesten az üveggyár s vele a gépi ballongyártás. Fazekaskemencében történt az olvasztás, kézzel merítették az üveget, ugyancsak kézzel folyatták rá a pipára, s csak azután avatkozott be a gép. A fazekaskemencét felváltó kádkemence már folyamatosan üzemelt és látta el a gépet üveggel. A háború után, egészen 1967-ig gyakorlatilag csak extenzív fejlesztés történt, azaz növekedtek a kemencetérfogatok, s egy kemencén négy gép üzemelt. Maga a gép szinte változatlan maradt, csak éppen nem kellett importálni, mert az Izzó gépgyára állította elő. Amiről ideig-óráig azt hitték, hogy sok, hamarosan kevésnek bizonyult. Igy előbb Vácra, majd Nagykanizsára telepítettek üveggyárat. Utóbbiban az amerikai Corning cégtől vásárolt Ribbon rendszerű gépsoron másodpercenként 14, naponta 1,2 millió, évente pedig 450 millió darab lámpabura készül. Nemrégiben állították üzembe a második ilyen gépsort. — Itt Újpesten 1977-ben újult meg a technológia — mondja a főmechanikus. aki tizenkilenc éve dolgozik az üveggyárban. Főként kemény üveget gyártanak. Ez drágább, de alkalmas magas hőmérsékletű üzemelésre — fémhalogénlámpákhoz, higanygőzlámpákhoz. A buragyártó gépsor lelke az a körforgó, cseppadagolású, japán exportból beszerzett óriás, amelynek napi teljesítménye — típustól függő-A kanálban hűtik és formázzák az üveget 12