Budapest, 1980. (18. évfolyam)

5. szám május - Csurka István: A legnagyobb pesti szurkolás

CSURKA ISTVÁN A legnagyobb pesti szurkolás Milyen is a pesti nép: ha kettő megáll valahol megbámulni vala­mit, hamarost ott áll, tolong és bámul velük az egész környék. Úgyszólván függetlenül attól, hogy van-e valami igazi látni­való, vagy mindenki csak találgat, s a másiktól várja a fényes bejelen­téseket. Pesten minden nyilvános akciónak van közönsége. Méghozzá hangos, felbuzdult, forradalmas ez a közönség. De talán nem vetjük el nagyon a sulykot, ha azt állítjuk, hogy min­den idők leglelkesebb pesti szurkolója az 1849. május 4-i volt, amikor a pestiek ezrei tódultak ki a Duna-partra az odaátról felmorajló ágyú­dörgés hívószavára, hogy szemtanúi lehessenek, amint a honvédsereg a diadalmas tavaszi hadjáratnak mintegy betetőzéseként beveszi a várat, Buda várát. Hogy aztán mégsem láthatták, mert csak több mint két hét múlva, huszadikán hajnalban sikerült megvenni a falakat, arról már a lelkes pesti szurkolók bizony nem tehettek. Ök a szurkolást azonnal elkezdték, mihelyst lehetett. Akkor már napok óta lehetett észlelni a komoly mozgolódásokat odaát. Május első napjaiban sorban érkeztek meg a komáromi diadal­ból: Nagy Sándor első hadteste, Aulich második és Knézich tábornok harmadik hadteste, valamint Kmety ezredes tizenötödik hadosztálya. No, persze, a pesti nép akkor nem tudta ezt még ilyen pontosan, de nem is kellett ilyen pontosan tudnia. Elég volt látnia: honvédsereg, magyar sereg veszi körül a Hentzi generális császári serege által birto­kolt és bitorolt Budát. Negyedikére aztán befejeződött a Görgey­tervezte felállás. A környező hegyeken és dombokon a magyar tüzér­ség. 142 ágyúja volt a seregnek. Miután Görgey megadásra való felszólítását Hentzi visszautasí­totta, az ágyúk vették át a szót. Először a Kis-Svábhegyen felállított tizenkét fontos üteg nyitott tüzet. Az ágyúszó élesen, tisztán röpült át a Duna fölött, és úgyszólván minden pesti ház ablakán beköszönt. Erre az ágyúszóra tódult ki a pesti nép a Duna-partra, és ott örömujjongásban tört ki. Filmrendező nem álmodhat szebbet, grandiózusabbat, ahogy ezt a természeti adottságok és az akkori haditechnikai színvonal együttes erővel összehozták. Ehhez a látványhoz elsősorban Buda és Pest csodálatos fekvése kellett. Mert mit látott a pesti parton tolongó nép ? Látott középen, mint­egy foglalatban, egy nagyszerűen megépített, hatalmas várat, melyre a környező, némileg magasabb hegyek, dombok állásaiból, a fel-fel­csapó lángok nyomán záporoznak a lövések. A pesti oldalról akkor látható volt a gellérthegyi tüzelőállás, a fehér-hegyi, mindezek a déli karéjt alkották, aztán a vár mögül fentről a kis-svábhegyi tüzelőállások és főként a lövészek ugyancsak kivehetők voltak, míg az északi tűz a Kálvária-hegy felől, a Víziváros fölött szállt el és csapódott be a Bécsi-kapu környékére. Gyönyörűen indult ez a nap. Az ember májusban, a májusi verőn különben is hajlamos elfeledni az élet nyűgeit, hát még ha szemben a május által már illő pompába borított budai dombokat látja, s rajtuk a honvédek mozgolódásait. A pesti nép minden egyes hatásos találatra örömujjongásban tört ki. Becsapódott egy lövedék a várfalba? Éljen! S ha még az omlás is kivehető volt ? Háromszoros éljen! Sokszor bizony a több ezer torokból egyszerre felszakadó diadalordítás elnyomta még az ágyúdörrenéseket is. És hallották ezt Budán is. Hallotta maga Hentzi is, akinek egyéni bátorságánál, elszántságánál talán csak a forradalmas nép iránti gyű­lölete volt nagyobb: elviselte a honvédsereg 142 ágyújának felőrlő tüzét, de nem bírta ki a pesti Duna-partról felhangzó örömujjongást: a honvédeknek szóló válaszok közé beiktatott egy-egy Pestre irányzott lövést is. Szét akarta lőni a szurkolótábort. És este hétkor még a várost is lövette. Mert Pest nem maradhatott ki ebből sem. Hiába, hogy a harcba cselekvően nem avatkozhatott be, hangját hallatta, a lelkét, a szívét zengette át az ágyúszó mellé — és mint a nagy pesti szurkolások alkal­mával annyiszor: vérét hullatta. Pest mindig a jóért szurkol és mindig győz. Becsületes útkaparó legény volt a gömöri Rozsnyó városában bi­zonyos Antal Károly. Hetipiac végeztével a fehér papok temploma körül tisztogatta a teret, naponta vé­gigszántotta a söprűjével a Csucsomi utcát, a Betléri utat, a Sajó partját, ki a város határáig, s jóval túl az emel­kedőn a Krasznahorka felé vezető — ma poros, holnap sáros — kassai országutat is gondoznia adatott. Ez volt a tiszte. Lakást kapott érte s disznótartást; tehenét a városi csor­dához csaphatta, minthogy Rozsnyó város nemes tanácsa adta a hivatalos furikot is, azt az egykerekű, nyikor­gó kétnyeles targoncát, amelyben Antal Károly a maga szerszámait tologatta-cipelgette. Váltó forintok­ban tizenkettőt kapott egy eszten­dőre fizetségül. És nem holmi elégedetlenség vagy felsőbb helyről érkezett szidalmak miatt állott Kossuth zászlaja alá Antal Károly. Vihette volna följebb is: a vá­rosi másodhajdúság is meg vala ígérve neki, „a haza lángolóan hívó szava" késztette honvédnak lenni. így írta naplójának első oldalára Antal Károly, rozsnyói útkaparó a „beállásának" okát. Kezdte pedig a naplóírást 1848 késő tavaszán. Akkor még csak nemzetőr­nek indult. Ezt a naplót forgattam egyszer a rozsnyói múzeumban, jó százhúsz esz­tendő múltán; ezt, a cicomák, szósal­langok nélkül fogalmazott visszaemlé­kezést, a nehéz menetelések, csaták, rohamok, ostromok, visszavonulások és előrelendülések egyszerű tanújának feljegyzéseit. Tudván-tudjuk, hogy olykor az egyszerű kortárs a maga csi­szolatlan módján akaratlanul is sokkal többet árul el a történelem egy-egy zajosabb pillanatáról, mint megannyi kiművelt fejű kései krónikás. Hogy „a haza lángolóan hívó sza­vát" ki tolmácsolta e szép bányaváros piacán a harcrakész ifjaknak, arról nem szól a napló. Nyilván többen is ér­keztek, katonák és megyei potentátok Pestről, Kassáról, Pelsőcről toborzóra. hogy felébresszék a szunnyadó vágya­kat: Kossuth katonájának állni Gömör­ben. Nem lehetett nehéz Antal Ká­rolyt sem „táncba hívni". Szívesen felcserélte az útkaparó lapátot a pus­kával, a sáros kötényt a kék mundér­ral. Ha a toborzók neve nem ösmeretes is, az eskettetőé igen : Opel Lojzi bácsi eskette föl a fiatal nemzetőröket a Bu­za-piacon. Valaha a terményvásárokat tartották itt, később sétatér lett a ne­ve, ma liget díszlik a helyén. Ugyan­akkor az altisztválasztásokat is elren­delték hamarjában, s Antal Károly any­nyira népszerű legény volt, s nyilván tanultsága is számított, hogy rögtön negyvenöt fiatalt adtak a keze alá, „melyből egy szakasz képződött, mely szakaszról gondoskodnom kellett" — írta. A verbunkban felesketett újoncok tisztes utat tettek meg, hol szekéren, hol gyalogmenetben: Kassán és Lőcsén keresztül, a Vág völgyén lefelé — im­már hétszáz főre szaporodottan — „utaztak" Pozsonyba. Itt aztán kikép­ző-zászlóaljakba osztották őket. Antal Károly a maga szakaszával Büthler őr­nagy zászlóaljába került „sok ungi fiú közé". Sebtiben el is vezényelték a zászló-A Bécsikapu elleni roham Buda vára visszafoglalásakor, 1849-ben aljat Schwechat alá sott, valamint Parn­dorfnál estek át a tűzkeresztségen. Útjuk Schwechattól kezdve vissza­felé változó szerencsével folyt a ma­gyarországi harctereken. Egyszerű szavakkal, s csak a lényeget érintve írja naplóját Antal Károly. Itt-ott helyes­írási hibák tarkítják állandóan zsebben őrzött feljegyzéseit. A szolnoki hídért vívott véres harcról így ír: „A hidat őrző császári ütegek torka lángolni látszott, a golyó törte a füzes fák gályáit, de mi is hamar a hídon termet­tünk, jó huszárjaink előre, keresztül a hídon, a város fSuccáján fújtuk a riadót. 36

Next

/
Oldalképek
Tartalom