Budapest, 1980. (18. évfolyam)

5. szám május - Monspart Sarolta: Nekem a futás a szabadság

„Le, a völgynek, fel, a hegyre, Vadcsapáson, vízomláson. . Igen, Arany János verse, a Szibinyáni Jank. Én is tanultam a Szilágyi Erzsébet gimnáziumban, ha jól emlékszem, Molnár Jóska bácsi volt a magyartanárom. Csakhogy Jank üldözte és utolérte a farkast, engem meg a kullancs terjesztette kór ért utol. Talán nem kellene már beszélnem róla, de kikívánkozik életem fájdalmas, talán katartikus élménye. Futás közben már annyi kullancs ragadt társaimra meg rám is, hogy ügyet se vetettünk erre az apró kellemetlenségre. Amikor rosszul lettem, eszembe se jutott ez az alattomos kis szörnyeteg. Az egészséges ember mentalitásával nem akartam tudomásul venni semmiféle gyöngeséget, betegséget. Dolgoztam, edzettem tovább. Aztán... aztán az orvosok se értették a dolgot. A tevékenység megnyugtat, és a tudás látszatát kelti, hát kivették a vakbelemet. Az altatásból egy hétig nem tértem magamhoz. Hétfői napon „szenderültem el", elmondták, pénteken már a teljes — közte a légzőszervi — megbénulás fenyegetett. Aztán javulni kezdett állapotom, egy hét múlva visszanyertem öntudatomat. „Sokat aludtam, már biztosan hétfő van." Ez volt első mondatom az ágyam mellett ülő édesanyámhoz. Kiestem az időből, egy héttel maradtam el a naptártól, de az igaz: hétfő volt, és ami fontos: felébredtem. Még húzom a jobb lábamat, de már újra futok — csak úgy magamban, magamnak. Úgy kezdődött, hogy egyik ősöm, aki még Monsparte-nak írta a nevét, a francia forradalom esztendejében, 1789-ben fölkerekedett Strasbourg-ból, és eljött Magyarországra. Nem tudom, mit örököltem francia őseimtől, akik között sok orvos volt, talán a vidámságot meg a racionális elmét. Matematika — fizika tanári oklevelet szereztem a budapesti egyetemen, egy ideig tanítottam is. Három öcsém van, tizenöt éves voltam, amikor a legkisebb megszületett. Szüleim dolgoztak, rengeteget bajlódtam kis testvéreimmel, dajkáltam, pelenkáztam őket. Ahogy mondani szokás, mindezt ambivalens érzéssel tettem: szerettem őket, de szerettem volna a magam életét is élni kevesebb lekötöttséggel, kevesebb zoknimosással. Ha lehetett, elfutottam, na egyelőre még nem ki a hegyekbe, hanem az iskolai szakkörökbe. Nem volt olyan Érettségi előtt szakkör, amelyiknek én ne lettem volna tagja. Izgága kislány voltam, mindenbe beleütöttem az orrom, mindenütt „ott akar-Tanárként tam lenni" (tipikus női vonás). Jellemző, hogy rendszerint az első padban ültem, illetőleg ültettek, hogy szem előtt legyek. A szakkörök közül szerettem Baba néni sportkörét, de szívemhez mégis a színjátszó kör állt a legközelebb. Alacsony, 229