Budapest, 1980. (18. évfolyam)

5. szám május - Kállai Ferenc — Dr. Laczkó Ede

nehéz folytatni a gondolatsort: akinek nem fizetünk minőségi bért, azt el kellene bocsátani. Hát milyen ember az! Igen ám, de ki fog helyette kenyeret sütni! A kritikus! Tehát meg kell tartani a rossz munkaerőt is. A Petneházi utcában nagyon rossz vetők vannak. Beszéltem a gyáregység igazgatójával, hogy próbáljuk ösztönözni őket, adjunk nekik egy kis pénzt. Egy emberként azt mondták, hogy ők azt a bért érdemlik meg, amit kapnak, többre nem képesek. — A minőségi munka egyúttal intenzivebb munka is a sütőiparban? Fizikailag jobban igénybe veszi az embereket? — Kétségtelenül nagyobb figyelmet kíván, nem csökkenhet az intenzitás a munkaidő kezdetétől a befejezéséig. Minden egyes műveletre ütemidő van adva, és azt be kell tartani. De ez csak a technológia. A hogyan a péken múlik. Mindenre nincsen műszer. — A szabványnak tehát még a legrosszabb kenyér is megfelel: közvetlenül a sütés után. Ám amíg eljut a fogyasztóhoz, szállítás közben nyilván romlik a minősége. — Van ahol nem, de előfordulhat az is, hogy húsz százalékot. A járatvezetőtől függ, aki a mi kereskedőnk, ő veszi fel a rendelést, tartja a kapcsolatot az üzlettel, s hozza alkalmanként a reklamációt. Mellesleg ez igen nehéz fizikai munka, tehát nincs nagy választási lehetőségünk. Minden járatvezetőnek van bizonyos számú rekesze, amiért személy szerint felelős, ha hiánya van, levonják a béréből. Kimegy az első fuvarral, és kiderül, hogy nem tudja a közért átvenni — otthagyja rekeszestül. Másodszor visszamegy, még mindig benne a kenyér, mert nem tudták hová kirakni. A járatvezető nem tehet mást, mint hogy a következő fuvarjánál jobban megpakolja a rekeszeket, tíz kenyér helyett tizenötöt rak egybe. Vagyis összenyomja a kenyereket. Nincs több rekesz. A vállalat, azon túl, hogy közellátási felelőssége van, tervgazdálkodásra kötelezett. Meg van kötve a kezünk, nem szórhatjuk a pénzt. Az eszközlekötés beruházás, amit nem gyakorolhatunk korlátlanul. De folytatom a kereskedelemmel. Biztos látta már, hogy mekkorák a kenyérpolcok. És azt is, hogy mennyi kenyeret zsúfolnak beléjük. Akkor nincs baj, ha hideg kenyeret szállítunk, mert az már megtartja az alakját, kisebb nyomásnak nem enged, nyugodtan lehet egymás tetejére rakni hármat-négyet. De ha friss a kenyér, akkor a polcolás következtében a boltban tönkremegy, szalonnás lesz. Na de tessék a kereskedő fejével gondolkodni, és a politikusnak ezt is meg kell tenni. A pálinka, a likőr, tehát a szeszes ital nyereségkulcsa, ha jól emlékszem, 17,5—21 százalék, a kenyéré ezzel szemben csak 6 százalék. Vagyis, ha elad egy 150 forintos brandyt, azon több mint 30 forint a haszna, egy 8 forintos burgonyás kenyéren csak 48 fillér. Tessék már mondani: ha ön a kereskedő, akinek nyereségterve van, melyik pultot növeli! Akármilyen jólelkű is, nem fogja a konyakospultját feláldozni, hogy oda szépen egyesével kirakja a kenyereket. — Gondolom, az olyan boltokban, ahol csak pékáru kapható, más a helyzet. — Azokban ilyen baj nincs is. Csakhogy az összes szakboltjaink ráfizetésesek. Ugyanannyit kell fizetni a mi eladóinknak is, mint a közértben a pálinkaárusítónak, különben ők is odamennek dolgozni. Aztán ugyanannyit kell fizetni a bolt alapterületéért, a világításért. Vagyis attól, hogy kisebb a haszonkulcs, nem lesz kisebb sem a költség, sem a rezsi. — Milyen a munkaerőhelyzet a Fővárosi Sütőipari Vállalatnál? — Hát úgy néz ki, hogy évente elmegy nyugdíjba 100—120 pék, és felveszünk 10—14 segédet. Az iskolánkba, miután Budapestről nem lehet toborozni tanulókat, javarészt vidéki gyerekek járnak. Olyanok, akiket otthon nem vettek fel. Felszabadulnak, segédek lesznek. Ha adunk nekik munkásszállást, esetleg maradnak. Ha pedig nem adunk, bolondok lennének 1000—1200 forintot kiadni az albérletre, inkább hazamennek a falujukba. Ott is kell kenyeret sütni, s nem is fizetnek rosszul. így évről évre kevesebb a szakmunkás. — Mennyi embert tudnának felvenni egyik napról a másikra? — A meglevő 3600—3700-hoz úgy 1000—1100-at. — Hogyan pótolják a hiányzó munkaerőt? — Hát úgy, hogy túlóráztatjuk az embereinket. — Mennyi túlórát használ fel a vállalat egy esztendőben? — 900 000 órát. — És meddig lehet ezt tiszta lelkiismerettel csinálni? — Semeddig. Kényszerből csináljuk. Nincs itt lelkiismeret. Közellátási felelősség van. Persze a tisztviselőt, a takarítónőt nem kell óráztatni, az üzemvezetőt sem. Annál inkább a dagasztót, a vetőt, a kisütőt. Ők a kulcsemberek. A kollektív szerződés szerint évente 720 túlórára kötelezhetők, ami havi 60 órának felel meg. De ennél többet is bent vannak munkaidő után. Mondják is nekem a vállalati fórumokon, hogy bezzeg a Marosán még a háromszor nyolcasért sztrájkolt! — Valamit nem értek. Amikor még csak kis manufakturális pékségek voltak s hírből sem ismertük a kenyérgyárat, akkor volt elég kenyér. .. — Mert annyival több pék volt. A vállalat létszáma alakulásakor hatezer körül mozgott, most nem éri el a négyezret. S ezen belül az összetétel is jelentősen megváltozott. Tíz évvel ezelőtt a termelésünk döntő többsége kenyér volt. Biztos emlékszik a rádióból a pesti vademberre, aki egyre csak azt hajtogatta: kifli, zsömle, kifli, zsömle... Ma sütünk kétmillió-egyszázezer péksüteményt és másfél millió péksüteménynek megfelelő különféle pékárut. Közben hatvan vagon kenyérről lementünk negyven vagonra. De: ha egy kiló kenyér előállításához kell, mondjuk, egy óra, akkor egy kiló kifliéhez nyolc óra kell, pontosabban 7,8. Azzal, hogy növeltük a pékáru termelését, tehát a választékot, a saját dolgunkat nehezítettük meg. Ugyanis ez még jobb péket kíván. A fehér pék végzi a legprecízebb munkát. — ő a pékek péke? — Igen. A pékek péke. Csigó László felvétele PRO URBE BUDAPEST, 1980 Kállai Ferenc Gondodra bízom mindkettőnk sebét, mondja az ember, mert rajongó, fiatal, az élet tele Júliával, s bízik minden Júliában, még nem lát mást, csak az erkélyt, fönt az arcot, ami mellett Elhalványul az égő fáklya, és bár kettőnk sebéről szavalunk, még seb sincs igazából, csak ifjúság meg balkon a holdfényhajú éjben, engedékenység és önérzet, mert Rómeó számunkra sohasem fog futószalagon sorozatban gyártott férfiöltönytípust jelenteni, sem fodrászüzletet, hanem a szépség igazságát meg kíváncsiságot, hogy bepillantsunk az álarc mögé, s ha megpillantjuk a maszk mögött az arcot, elámulunk, hogy lám, e színész /Csak költeményben, álom-indulatban, /Egy eszményképhez úgy hozzátöri / Lelkét, hogy arca elsápad belé, és mi is elsápadunk, mert bizony ez Különös tréfa, amilyet a bánat / Fakaszt a lélekből, és egyre mélyebbre látunk a széthúzott függöny csodájába, a díszletek már nem festettek, a játék már nem játék, nem Antonius ragyog előttünk, nem Kleopátra vonaglik, nyávog vagy cselt sző, hanem a felébredt lelkiismeret dől kardjába: így járnak a becsületes árulók, a derék Enobarbusok, mert ha az ember odaáll egy jó ügy mellé, egy eszményképhez, attól már árulással sem szabadulhat, s ha mégis, elmondhatja kissé patetikusan, de igazul: Szivemet / Vad bánat töri meg, egyetlen reménye Egy árok, jó mocskos, hogy méltó legyen életéhez halála. Már úgy szétnyílt a függöny, hogy nincs is, és a kiteljesedés mámorában az ember egész valója kiséri képzetét; brr, megszólalnak a vészcsengők, riadó, jön a revizor, kezét tördeli a polgármester, összetört gerincek fuvoláznak el szemünk előtt, abbahagyjuk a nevetést, öklünkre ejtett állal sírni kezdünk, ahogy Kafka fiatalembere A karzaton, és mi sem kiáltjuk oda egyetlen igazgatónak sem: elég! — de már nem két sebet látunk, hanem meglátjuk a sebeket, a valódiakat, amiket csak önmagunk gondjára lehet bízni; tehát végigjárjuk a lélek éjjeli menedékhelyeit, a fülekbe súgjuk: ismertem egy embert, aki hitt az igazság földjében, ahogy a furcsa, ravasz Luka tette, megveregetjük a vállakat, a magunkét is, mert: az ember tisztelje önmagát; aztán kimegyünk az éjszakába, őszen, borostásan, sírnak a szélben a fák, bizony, már régóta nem tévesztjük össze a csalogányt a pacsirtával, hold sincs, de ott van az erkély, nem tűnhet el, tudjuk, hogy ott van: fölfele nézünk, hallgatódzunk. Mert nem elég, hogy megvan az igazság szava, ahhoz, hogy sokan meghallják és megérezzék a sebeket, az igazság szépségét, méltó módon ki is kell mondani a költői szót. Ezt teszi Kállai Ferenc. Jávor Qttó 16