Budapest, 1980. (18. évfolyam)

1. szám január - Pereházy Károly: Vasból vert csipkék

A sok elveszett emlékből — ami menthető lett volna — még hadd említsek egyet. Számomra talán ez a legfájdalmasabb: Jungfer Gyulának az 1900. évi párizsi világkiállításon bemutatott, Grand Prix-nyertes, a királyi palotát díszítő, 75 mázsás, művészi kovácsolású kapuja elpusztult. E veszni hagyott műtárgyakkal iparművészetünk történetének jelentős fejezete tűnik el véglegesen. A XXI. század embere aligha alkothat majd fogalmat magának a XIX—XX. század fordulójának európai színvonalú magyar vasmű vességéről. A művészi kovácsolással készült szerkezeteken az anyagok eredeti szépségének, textúrájának megőrzésére törekedtek a mesterek, és alkotásaikhoz hozzáadták egyéniségüket. A gépi tömegtermelés monoton ismétlődése éppen ezt az egyéni vonást nélkülözi, hiányérzetet kelt: nosztalgiával emlékezünk a kézműves alkotások utolérhetetlen változatosságára. Nem azt akarom ezzel bizonygatni, hogy a tömeges lakásépítésnél csak a kézműipari módszerekkel készült szerkezeteknek van helye. Sőt, ennek ellenkezőjét vallom: a várost övező lakónegyedek építéséhez illenek a géppel gyártott fémszerkezetek. Ottani alkalmazásuk indokolt, kézenfekvő és helyénvaló. Inkább a napjainkra még fennmaradt iparművészeti emlékeink védelmében szólok, hiszen megfontolatlan bontásukkal, cseréjükkel — aminek ma, sajnos, nemritkán tanúi vagyunk —, rongálásuk, pusztulásuk eltűrésével pótolhatatlan kárt okozunk. Ezeknek az emlékeknek megtartása-fenntartása nem kíván sem nagy anyagi ráfordítást, sem — amire manapság oly sokat hivatkoznak — építőipari kapacitást. Csak egy kis figyelmet, mindig beszerezhető festékanyagot és két-három évenként — a szerkezet nagyságától függően — néhány órai vagy néhány napi munkát igényel. S nem utolsósorban olyan szemléletet, amely a környezetvédelmet kiterjeszti azokra a tárgyakra is, amelyeknek a megőrzése tudományos vagy kulturális szempontból közérdek. Belső üzletajtó, Bieber Károly műve. Nyoma veszett