Budapest, 1980. (18. évfolyam)

4. szám április - Vadas József: Bálint Endre változásai

Petrás István felvételei rabban bukkan fel gyermek- és ifjúkori környezete. Nem utolsósorban Szentendre. Egy-egy kovácsoltvas ablakrács, barokk kapuboltozat, mézeskalács-motívum tanúskodik arról, hogy Bálint nem hagyta el — lélekben — sem a hazáját, sem azt a valóságot, amelyet még a negyvenes években mint kézzelfogható realitást festett meg, de amely a gyorsuló időben ma már csak nyomokban lelhető fel. Két évtizede idehaza él és dolgozik. Kezdetben, a hatvanas évek elején, még féligmeddig számkivetett volt. Kiállításhoz ritkán és nem a legjobb helyeken jutott. Ma már az egyik leggyakrabban szereplő, nemcsak ismert, elismert művész. Ennyi az, amit erről az időről életrajzként mondhatunk. Lényegesebb, persze, ami emögött húzódik meg: művészi kiteljesedése. Hazatérése óta piktúrája nem változott meg alapvetően. Legfeljebb az tekinthető változásnak, hogy mindegyre új motívumokat hozott létre. Az oly sok magyar festőt jellemző elfáradásnak nála nincs jele. Bálint a találékonyságig fejlesztette szerkesztőkészségét. Olyan műgonddal dolgozik, ami utoljára a reneszánsz mestereket jellemezte. • Nincs egy centiméternyi felület, amit ne áhítattal munkálna meg. Mégsem mondhatjuk, hogy valamiféle lezáró összegezéshez érkezett el. Lezáró, összegező műveket kétségtelenül alkotott; kis méretű táblaképeit profán ikonosztázokká állította össze a hetvenes évek eleji nagy műveiben. Közben azonban műfajt váltott: előbb tárgykollázsokkal kísérletezett, utóbb montázsokat készített. Jelezve, hogy az igazi művész nem éri be azzal, amit már magáénak tudhat. Vadas József Egy tükör gonoszsága, 1975 27