Budapest, 1980. (18. évfolyam)

1. szám január - Gáti István: így kezdtem

hangszeres zenével Is megismerkedtem. Vagyis: készültem a felvételire. A bizottság előtt Sarastro áriáját énekeltem. Ahogy mondani szoktam: már akkor sem tudtam elénekelni. Túl mély az én hangomhoz. De felvettek. 1967-ben kerültem a Liszt Zeneművészeti Főiskola ének tanszakára. És ez még mindig csak a kezdet kezdete. 1972 május vége, a gyorsvonat már elhagyta Bécs városát, a délutáni napfényben akácfák: közeledik Hegyeshalom. A vonat egyik fülkéjében három boldog ember: egy ifjú hölgy, akinek beszéd közben is csilingel a hangja, egy magas, fekete fiatalember és egy kedves, idősebb nő. A bécsi nemzetközi énekversenyről jöttek. Kezdjük talán Olga nénivel, Révhegyi Ferencnével, aki énektanárom volt a főiskolán. De nemcsak az enyém. Az énekesek tucatjait nevelte, köztük Delly Rózsit, Ágay Karolát, Bende Zsoltot, Melis Györgyöt, Kováts Kolost. Mindannyian igen sokat köszönhetünk szaktudásának, odaadó pedagógiai munkájának, támogató, emberi gesztusainak. Az énekversenyeken főiskolás koromban, 1971-től vettem részt. Sok élményt, tapasztalatot adtak, az embernek alkalma volt felmérni a „mezőnyt", átélte a fesztiválok légkörét, jelentős művészekkel ismerkedhetett meg, és kitűnő produkciókat látott. 1971-ben vettem részt az első versenyen Münchenben. Igen sokan, vagy hetvenen indultunk. A zsűri különdíját kaptam. Ezt követte a bécsi második helyezés 1972-ben. Ugyanebben az évben végeztem el a főiskolát, és ösztöndíjasként a budapesti Operaház szerződtetett. Azóta is itt énekelek. Nagy szó volt ez a szerződés, hiszen, sajnos, minden évben kiválóan képzett végzős énekesek kénytelenek elhelyezkedni jobbik esetben énektanárnak, esetleg kórusban, mert nincs hely számukra, zenés színházaink nem tudnak szerződést adni. „Még a legnagyobb mesterek kezdő alkotásai is csak utánzatok, elődeik műveitől sokszor alig különböznek . .. Wagner első operái után senki sem sejthette benne a Tristan szerzőjét. Ő maga még 30 éves korában is kételkedett magában, annyi utánzást és idegen hatást látott műveiben." (Kodály Zoltán) A müncheni siker alapján meghívtak Bayreuthba, ahol különböző nemzetiségű, fiatal énekesekkel — Doris Soffel szopránénekes neve vált azóta híressé — az ifjúsági ünnepi játékok során többször előadtuk Richard Wagner egyik első, nagyobb szabású művét, pontosabban a második operáját, a Das Liebesverbot (A szerelmi tilalom) címűt. Olyan ez a mű a lendületével, dallamvezetésével, kórusaival, mint egy olasz, mint egy Verdiopera. Senki se hinné, hogy Wagner alkotása. Legfeljebb itt-ott hallja ki a nagyon értő és nagyon gyanakvó fül azokat az eldugott motívumokat, melyekben a Tristan szerzőjének az egyénisége sejlik föl. 1973-ban Olaszországban, Trevisóban, ugyancsak nemzetközi énekversenyen, az első díjat nyertem. Jutalmul olasz közönségnek, olasz társulatban négyszer énekelhettem végig a teljes Lammermoori Lucia baritonszerepét. 1974-ben a moszkvai Csajkovszkij-verseny különdíját kaptam. 1975-ben rendeztek először Salzburgban énekversenyt. Megnyertem. Irigylésre méltó volt a jutalom: 1975 és 1978 között minden évben énekelhettem a salzburgi ünnepi játékokon a Don Carlosban, Herbert von Karajan vezényletével. Karajanról sok anekdota kering, furcsaságai, indulatos kitörései mindig csemegék a sajtó számára is. A magam tapasztalata a legjobb erről a nagy dirigensről. Türelmes, megértő volt a próbákon, elképzeléseit nem a mű vagy az énekesek hátrányára, kárára valósította meg. Nem igaz, hogy „hanggyilkos", hogy túlterhelt volna bennünket. A próbák például hangfelvételek segítségével folytak. Egy szó, mint száz: nagy egyéniség. „István Gati, o mais completo finalista." 1975-ben volt Brazíliában, Rio de Janeiróban a „Díjnyertesek versenye". Szereplésem után ezzel a hízelgő címmel jelent meg rólam kritika. („Gáti István a legtökéletesebb a döntő résztvevői között.") Egyébként a második díjat kaptam. Rendkívül mély benyomást tett rám a délamerikai közönség. Imádják az ünneplést, a fesztiválokat, csöppet sem fogják vissza érzelmeiket. Úristen, mi lehet itt farsangkor — erre gondoltam a tombolás láttán. Persze, van ennek a szó szerint értendő operai hangulatnak pozitívuma is. Például megkapó, mennyire együtt él a közönség a művel, a zenével, a művésszel. A díjkiosztó ünnepélyen csak egy számot akartam énekelni, Leporello áriáját. Szó sem lehetett róla. Majdnem feljöttek — jöttek? rohantak! — a színpadra, követelték a Figarót is. Mondanom sem kell, ilyen fenyegetően kedves erőszakosságnak nem lehetett ellenállni. A dal a legőszintébb, legközvetlenebb, tehát a legnehezebb műfaj. Egyetlen apró hiba, rossz intonálás, hamis pátosz felsérti a mű egészét, lerontja az előadás hitelét. Nem is vállalják sokan, hogy egyedül, legfeljebb egy zongorával a hátuk mögött, nézzenek szembe a közönséggel, a művel. Van mibe kapaszkodni? Van. A dallamba, a szövegbe, a dal sugallta szituációba, önmagamba. Vállalom a daléneklést, bár kétségtelenül egy önálló koncert megerőltető, a dalest különlegesen nehéz feladat elé állítja az énekest. Viszont az is igaz, itt tudja legjobban megmutatni, milyen fokra ért művészetében. Rio de Janeiróban önálló koncertet is adtam, Händel-, Mozart-, Schubert-, Schumann-, Kodály-, illetve Verdi- és Gounod-műveket énekeltem. Talán Mozart áll hozzám legközelebb, deatöbbieketis, különösen Schubertet nagyon szeretem. Mindez nem jelenti, hogy nem látok tovább a bécsi klasszikusoknál. Kurtág György kompozícióját, a megzenésített négy Pilinszkydalt énekeltem lemezre, ami azután Párizsban akadémiai nagydíjat nyert. Hidas Frigyes Bösendorfer című művét énekeltem, nívódíjjal jutalmazták a művet is, a teljesítményt is. Szerep és közérzet. A kettő persze összefügg. Mindegyikkel meg vagyok elégedve, tehát a szintézis is jó. Említettem, szívesen lépek fel koncerteken, éneklek dalokat, oratóriumot. Ám szeretem a színpadot. Talán nem tűnik hivalkodásnak, ha megemlítem, többen mondták: nemcsak énekesként, színészként is megállom a helyem. Valóban, örömet lelek a játékban, vidám vagyok, értem a tréfát. Ezért is érzem magam otthonosan Mozart világában, élvezem derűjét, mely sohasem egysíkú, hiszen a dallam, a játék könnyedségét mindig ellenpontozza a mélyben húzódó szomorúság, olykor tragédia, így válik nagyon emberivé ez a művészet. Nem akarok én itt fejtegetésekbe bocsátkozni, de az a véleményem, vissza kell térnünk a jó értelemben vett komédiázáshoz, a darabok eredeti koncepcióját kell megvalósítani, így lesz a színjátszás modern értelemben, modern közönség előtt is sikeres. Nem egyedül hirdetem: az operában a dallam az úr, vele szemben sem rendező, sem karmester, sem énekes nem önkényeskedhet. Szeretek játszani, énekelni, jó a közérzetem. Szerepálmaim nincsenek. Amit kapok, igyekszem képességeim szerint a legjobban megvalósítani. S ha mégis van szerep, amelyet lelkem mélyén dédelgetek, a Don Giovanni az. Énekes ideálom a telt, bársonyos hangú Cesare Siepi. Ha őt hallja az ember, az az érzése, hogy puha gömböt forgat a kezében. Természetesen jó kollégákra, barátokra is leltem az Operaházban. Szeretem és becsülöm a fiatal, tehetséges karmestert, Kovács Jánost, barátomnak mondhatom Bende Zsoltot, és még sorolhatnám hosszan a neveket. Jólesik, hogy a tapasztaltabbak, Melis Györgyre gondolok elsősorban, mindig segítenek egy-egy jó tanáccsal. Mindannyiunkban él a teljes élet vágya. Különösen erős ez azokban, akik a művészet valamelyik ágával jegyezték el magukat. Ám, jól tudjuk, a művészet nem pótszer, hanem hivatás, az élet tartozéka. Az életet nem tudom elképzelni művészet nélkül, de nem fordítom el a fejem az élet egyéb öszszetevőiről sem. Kinőttem az énekversenyekből, ha úgy tetszik: felnőttem. 1975 óta szigorúan a hivatásomnak élek. 1974-ben megnősültem. Feleségem, Takács Mária, ugyancsak az Operaház tagja, énekesnő. Eddig elsősorban Wagner zened rámáiban lépett fel, de énekelt Mozart-operában is és a Borisz Godunovban. Ismeretségünk pályánk, választott hivatásunk következménye: együtt tettünk felvételi vizsgát a főiskolán. A muzsika, a dal mellett mind a ketten szeretjük a kertet, a virágokat, a gyümölcsfákat, szörpöket készítünk és birsalmasajtot, mert az élet teljességébe ez is beletartozik, főzni is szeretünk. Kell is ez az együttes kikapcsolódás, mert a színházban alig találkozunk. Öt éve vagyunk házastársak, öt év alatt három operában léptünk fel együtt, de a színpadon egyszerre még soha nem voltunk. Szobánkban sok a könyv. Az olvasás, szenvedélyem lett. Az élet teljességéhez tartozik a továbbadás. Ehhez viszont tanulásra, ismeretekre van szükség. Csak így tudjuk továbbadni a nagyon zárt, ugyanakkor határtalanul nyitott művészi formába zárt gondolatot, érzelmet, a hagyományt megőrző és hagyományt gyarapító régi kincset: a dalt. J. O. 18