Budapest, 1980. (18. évfolyam)

4. szám április - Paizs Gábor: Városunk múltjáról — jövőjéről

PAIZS GÁBOR Városunk múltjáról• • • r w m r ff | jovojerol Budapest kétezer éves múltjában alig találunk olyan eseményekben, eredményekben gazdag harmincöt esztendőt, mint amilyet magunk mögött hagytunk. Fővárosunk és hazánk felszabadulásának, valamint tavaszi forradalmainknakévfordulói többet jelentenek puszta emlékeztető ünnepségsorozatnál : jövőt meghatározó tartalmuk van. A jövőről szólt pártunk XII. kongresszusa és a főváros kommunistáinak legfontosabb tanácskozása, a március 8—9-i budapesti pártértekezlet. Ezt a két eseményt nem illendőségből említettem együtt, hanem, hogy érzékeltessem : Budapest sorsa mindig egy volt az országéval. Budapest mindenkor hatott az ország egészének szocialista átalakulására és fordítva. A tavaszi ünnepségsorozat résztvevőinek egyetértő, cselekvő támogatása, hűségnyilatkozata, céljaink mellett megnyilvánuló elkötelezettsége a biztosíték rá, hogy ez a jövőben is így lesz. A fővárosiak mindazokban a számszerű adatokban, amiket az elmúlt esztendők számvetésének tekintünk, a saját valóságukra, életmódjuk, munkakörülményeik változására ismertek. Ezt a számvetést olyan körülmények között végeztük el, amikor megváltoztak munkánk belső és külső körülményei, de változatlan a célunk, határozott a törekvésünk eredményeink további gyarapítására. A múltra emlékezés erőgyűjtés a jövőre. Mindig emlékeznünk kell arra, hogy ez a város szinte a nulláról indult 1945 tavaszán. Pompejit természeti katasztrófa pusztította el, a mi városunkat a fasiszta „felsőbbrendű ember" próbálta letörölni a térképről házaival, műkincseivel, lakóival együtt. De már a felszabadulás első napján nagy elhatározás született: Budapest szebb lesz, mint volt. Ennek a városnak — miként az egész országnak — az elmúlt harmincöt esztendőben mindig volt világos elképzelése a jövőről: a szocialista haza s benne a szocialista főváros fölépítése. A felszabadulás óta eltelt időben több városnyi új lakónegyed létesült Budapest közigazgatási határain belül. A fővároshoz csatolt kisvárosok, községek, falvak — összesen tizenhat település — lakói is mind részesültek az urbanizáció eredményei bői. Elmondhatjuk: a főváros és környéke minden vonatkozásban kiegyenlítetten fejlődik. A hetvenes évek eleje óta összefüggő városrendszerben élünk, még akkor is, ha tudjuk: külső kerületeinkben, az országos főútvonalak mellett vertfalú házakat is találunk. Harmincöt esztendővel ezelőtt még csaknem kizárólag a fővárosba koncentrálódott az ország ipara. Az ide települt üzemek a kapitalizmus kezdetétől vonzották a munkaerőt. Majd, amikor nem tudtak vele mit kezdeni, kilökték az országhatáron túlra. De meg kell mondani, hogy Budapest akkor, a kapitalizmus embertelen körülményei között is a munka reményét, egyfajta biztonságérzetet jelentett mindazoknak, akiknek semmi egyebük nem volt, csak a munkaerejük. Budapest fejlődése abban is eltért a többi nagy európai metropolis változásaitól, ahogy az ország egyetlen városává alakult. A kultúra, az egészségügy, a pénzügyek, az oktatás és nem utolsósorban az ipar központja lett és maradt. S mindenkor hagyományaihoz méltó módon, néha erején fölül is részt vett az ország közös gondjainak a megoldásában. És ezt elsősorban a város munkásairól mondhatjuk el. A nyolcvanas évek elejére Budapest részesedése az ország ipari termeléséből harminc százalék alá csökken. De ez az arány jelzi a főváros iparának minőségi fölényét. Itt nagyobb a szaktudás, a tudományos háttér, a szervezési tapasztalat, mint bármikor korábban, s az is tény, hogy exportunknak több mint ötven százalékát a fővárosban állítják elő. A budapesti üzemek — erről pártértekezletünkön is szó esett — missziót töltöttek be országunk iparo-Csigó László felvétele sításában. Budapest a munkásaival, anyagi erejével részese volt minden vonatkozásban új ipartelepeink és városaink fölépítésének. De annak is, hogy szinte nincs is olyan települése hazánknak, ahol ne a fővárosi vállalatok teremtették volna meg a nagyüzemi termelés, a munkásélet és morál feltételeit. A fővárosi nagy vállalatok több mint 324 ezer vidéki dolgozót foglalkoztatnak. Nem túlzás azt mondani, felelősei annak, hogy gyárat, üzemet belülről soha nem látott falusiak szaktudást szerezzenek, szakképesítést kapjanak. Ennek a sokoldalú munkáshagyománynak a folytatói azok a kollektívák, amelyek napi munkájukon túl, szocialista módon még többre, még jobbra vállalkoztak, vállalkoznak. Nekünk, budapestieknek jó érzés tudni. hogy innen, Csepelről indult a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójára kezdeményezett munkaverseny, amely meghódította az országot, sőt, nemzetközileg is példa lett. A munkásszolidaritás példája. Ám ennek történelmi előzményei vannak. A szolidaritás hozzátartozik a munkás jelleméhez, a munkásosztály létezésének természetes állapota. Emlékeztetni szeretném olvasóimat Friedrich Engelsnek 1890. december 3-án a Népszavában közölt levelére. A nagy marxista gondolkodó ebben a levélben, amelyet a Szociáldemokrata Párt kongresszusi meghívására küldött, egyebek között azt írta: a magyar munkásosztálynak más országok munkásságához képest megvan az az előnye, hogy eleve internacionalista, mert soraiban sok a más n^Shzetiségű dolgo-2