Budapest, 1980. (18. évfolyam)
3. szám március - Dr. Gerle György: A Hunyadoromnál bezárul a kör. . .
mészét csodáját ígérte a kirándulóknak a még romjaiban is műemléki értékű „indóházzal" és körülötte mindenütt az egyre magasabbra tornyosuló lombok tömegével. A végállomást alig öt éve — korszerűsítés címén — vasbeton támfalakkal vették körül, majd másfél évvel ezelőtt az egész „viszonylatot" megszüntették. Helyette ugyan villamospótló autóbuszt állítottak forgalomba, ennek a végállomása azonban mintegy fél kilométernyire elmarad az „igazi" végponttól. Ezért tehát most gyalogosan haladok át a „kapu" alatt. Ha csak mereven előrenézek — mintha semmi sem változott volna. Ha azonban jobbra tekintek — elhagyott csatatérre emlékeztet a terep. Balra, áfák között, nemrégiben korszerű illemhelyet építettek a kirándulók részére. A végállomás megszüntetése óta környékét ellepte az odahordott törmelék, amelyen egész bozóterdő nőtt ki. Odabent legalább egy tucat lakás korszerűsítéséhez elegendő WC-csésze, mosdó, csempeburkolat — összezúzva. A vezetékek a falból kitépve. E mellett az épület mellett indult fölfelé egykor az említett szerpentin. A törmelékhalmoktól ma már nem lehet megközelíteni — de nem is érdemes. A gondosan beépített falépcsőket ugyancsak nagy „műgonddal" kitördelték. Ennek következtében a szépen kiképzett sétaút helyén most a tetőtől lefelé életveszélyes kőzuhatag húzódik. Ezért ebből az irányból biztonságosabb a sziklákon át felkapaszkodni. Nem könnyű, de veszélytelenebb, mint a cipő alatt megállíthatatlanul görgő kőfolyam. Ránézve a vázlatra, úgy tűnik, hogy a másik — a beépített lankásabb— oldalról kényelmesen fel lehetne jutni. Szó sincs róla! A kirándulók kedvenc útvonala mind ez ideig a Zugligeti úttól a Járőr utcáig húzódó névtelen — de jól kitaposott, minden időben járható — ösvény volt. Igen ám, de a telektulajdonosok egyszerűen bekebelezték, vagy lezárták az ingatlanuk mellett húzódó közutakat. A Járőr utca már régóta kerítésben végződik. A Hunyadorom-lépcsőt eltorlaszoló kerítés alapját most betonozza a „tulaj". Fölötte már csak drótvágó olló segítségével lehetne átjutni. Emiatt meg kell kerülni az egész hegyet, és megkísérelni a feljutást a Kútvölgyi út felől. Mint az ábra mutatja, a Hunyad-lejtő jobb felső sarkánál a telkek nem érnek össze: ott elvileg be lehetne surranni a közterületre. Igen ám, de a 28-as számú telek sarokoszlopát olyan jól megtámogatták, hogy erős bőrruhát viseljen az, aki ott keresztülpréseli magát — mielőtt belepottyanna a rés mögött tátongó gödörbe, ahonnan csak a bevezetőben említett machete segítségével lehet előrejutni. Hát akkor menjünk tovább az Irtás utca felé, amely egyenesen rávezet a platóra. Ott pedig az Irtás utca 6. szám alatt most épülő ház tulajdonosa gondolta azt, hogy az utca kizárólag az ő telkének a megközelítését szolgálja. És ennek megfelelően már az alapozáskor gondoskodott minden egyéb irányú forgalom kizárásáról. Hogyan alakulhatott ki ez az abszurd helyzet — nem firtatom. A sors iróniája, hogy csak ily módon sikerült — igaz, akaratlanul — a fővárosnak legalább ebben az egyetlen, különösen szép kis térségében a táj-és természetvédelmet „de facto" biztosítani, amihez az egyebütt „de jure" felerősített védelmi-tilalmi táblák ez ideig vajmi kevés segítséget nyújtottak. 30