Budapest, 1980. (18. évfolyam)

3. szám március - Dr. Buza Péter: „Szegények, de elégültek vagyunk.

Mutschenbacher Béla és felesége Mutschenbacher Emil a halál a kolera jegyében Európa-szerte. így Magyarországon is. A halálozási arány a betegek lélekszámához viszonyítva meghaladta az 50 százalékot. A legnagyobb járvány, az 1872—73-as Magyarországon 180 ezer áldozatot követelt. Az orvostudomány gyakorlatilag tehetetlenül szemlélte az eseményeket. „Mert némely orvosok a föld terményeiben vagy a mértéktelen életmódban, mások a lélek állapotában s a hevítő italokkali élésben, mások földünknek a légkörközi viszonyaiban vagy egyéb légtüneményekben, u. m. a levegő villanyosságának meghóborodásóban, szelekben, sűrű, szakgatott felhőkben, ...keresik a nyavalya kifejtésének okait. De mégcsak arra nézve sem egyeznek, hogy vajon ragályos-e a nyavalya? £ kérdés feletti vitában voltak, kik azt állították, hogy cholerabetegre vetett tekintet is képes fertőzni. Mások az ellenkezőt állították. Felemlítenek néhány merész kísérletet, mellyel némely orvosok tiszta meggyőződést kívántak szerezni. Voltak, kik a beteg kiürüléseit bőrükbe, sőt, nyelvükbe bedörgölték, s kik a megholtnak vérét magokba oltották... Az orvosok igen sok, egymással ellenkező gyógymódokat használnak, melyek azonban többnyire a beteg rovására ütnek ki, s ezért is az orvosi tudomány iránti bizodalom igen megcsökkent az emberekben..." — írja 1858-ban egyik első népszerű lexikonunk, az „Ismerettár" a „cholera" címszó alatt. Az utolsó nagy járvány 1892-ben tört Európára. Fővárosunkban szeptember 26-án észlelték az első esetet. A járvány december derekán gyakorlatilag megszűnt. Megintcsak 56 százalékos a halálozási arány, ez Budapesten mintegy félezer áldozat. Hogy nem több, az a szervezett védekezésnek köszönhető. Már október első napjaiban megalakult a Központi Járványbizottság Gerlóczy Károly alpolgármester elnökletével. Két hónap alatt több mint száz rendeletet hoztak a gyülekezés tilalmától a szemétkotrás tilalmáig, az ivóvíz beszerzésének és használatának szabályozásától a népkonyhák felállításáig, a szükséglakások számának gyarapításától a betegszállítás biztonságos megszervezéséig. A harmincfős, éjjel-nappal dolgozó bizottságban tevékenykedett Mutschenbacher Béla, aki a Székesfőváros Törvényhatósági Bizottságának és az Országos Közegészségügyi Egyesület választmányának is tagja volt. 1926-ban, a város köztiszteletben álló és vagyonos polgáraként halt meg saját négyemeletes bérházában, az Irányi utca 12-ben. * Két fia, Emil és Tivadar, ekkor már tekintélyük teljében. Az idősebbik, Emil mezőgazdász, közgazdász. 1907-ben kezdődik a karrierje, s egy fontos intézménynek, az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek a sorsával fonódik szorosan össze. 1907-ben nevezték ki az OMGE titkárának, 1921-ben főtitkár, 1926-tól ügyvezető igazgató. Hosszú éveken át felelős szerkesztője az OMGE lapjának, a Közteleknek, amely — 1890-től hetilapként — több mint száz éven át rendszeresen megjelent. Az OMGE, a nagybirtokosok érdekvédelmi szervezete, a magyar progresszió heves és jogos támadásainak céltáblája volt. Ügyvezető igazgatója, Mutschenbacher Emil, a felsőház nagy tekintélyű tagja, az intézmény megszűnésével egy időben, 1945-ben halt meg. * — Nem nyugdíjasként! Teljes munkaidőben! Tudja, valamiért nem igazolták a korábbi éveit, nem járt neki a nyugdíj. Innen halt meg a Mucsi bácsi — mi így hívtuk a sebészeti osztályon. Valamikor, a hatvanas évek közepén vitte el egy tüdőgyulladás. 84 éves volt... Nővérként dolgoztam mellette 12 évig... — Ó, hogyne, gyakran mesélt a régi dolgokról. De nem ám, hogy „na, ki voltam én..." Főleg azt emlegette, hogy a Magyar Vöröskereszt alapítói közé tartozik, hogy a Postás Betegbiztosítóban dolgozott — hosszú évekig főorvosuk volt —, és hogy menynyire szerették ott a páciensei. Amit egyáltalán nem csodálok. Mindenkit név szerint ismert... Pistikém, Kisbogaram, Aranyom... Tudja, olyan kedves, öreg doktor bácsi volt, aki mindenkivel teljes szívvel foglalkozik. Sokszor mondtuk, hogy nem való az SZTK-ba, mert hiába, itt egyszerűen nem jut ennyi idő egy emberre. A Trefort utcai rendelő. Mutschenbacher Tivadar utolsó munkahelye. Orvos fiaként lett tekintélyes orvos, ismert személyiség, akárcsak édesapja, Mutschenbacher Béla. Nem „rebellis" család a bajorföldről a XVIII. században elszármazott família. Mindig tisztelték a hatalmat, s ezen a sorompón belül keresték boldogulásukat. A történelem azonban könyörtelen: ha valaki kitűnik és beilleszkedni is akar — egyszerre —, vétlenül is elmarasztaltatik. * ,,Budapesti Főkapitányság Kitelepítési Bizottságának Tisztelt Bizottság! Véghatározatuk ellen tiszteletteljes fellebbezéssel élek, és kérem a kitiltás megsemmisítését. Kérelmem indoklásául legyen szabad felhoznom, hogy családom 150 éve él Budapesten, és érdemes, tudományos kulturális és emberbaráti működést folytatott. Nagybátyám, néhai Mutschenbacher Alajos az egyetem nyelvtanára, hites törvényszéki tolmács és fiúnevelöintézet-tulajdonos volt. Atyám: dr. Mutschenbacher Béla közszeretetben és köztiszteletben álló, aranydiplomás gyakorló orvos volt, aki 55 évig folytatta áldásos működését. Én magom 46 év óta állok az orvostudomány szolgálatában: mint sebészklinikai orvos, majd egyetemi tanársegéd, később egyetemi tanár, a sebészeti műtéttan előadója, a Vöröskereszt Kórház igazgatója, sebészföorvoso, a Posta Betegségi Biztosító Intézet országos igazgató főorvosa, a Budapesti Orvosok Szövetségének, az Országos Orvos Szövetségnek és a Magyar Sebésztársaságnak elnöke... Az első világháborúban a nevemről elnevezett mozgó sebészeti csoport élén a szerb harctéren működtem. A gyógykezelésem alatt állott sok ezer gyógyult súlyos sérülésről számos tudományos dolgozatot írtam. Az OTI-nál szolgálatra való behívásomat előjegyezték. Politikai pártnak tagja és fasiszta soha nem voltam, minden időmet az orvosi munkának szenteltem. A Budapesti Népbíróság is megállapította: 22