Budapest, 1980. (18. évfolyam)
3. szám március - Garai Gábor versei
Garai Gábor két verse A SZÉLSŐ Itt született, ebben a városrészben, itt rúgta a réten a rongylabdát gyerekként fa rét helyén azóta házak állnak), iskolába is itt járt; aztán messze került, messze, magasra, a bajnokcsapatban a jók között is ő lett a legeslegjobb, a kedvencek közt a legkedvesebb, ballábas bomba-lövéseit tanították, arcképét hétről-hétre közölte az újság. Ha olykor erre vetődött, úton-útfélen megállították, kezét szorongatták. Aztán eljárt az idő, utóbb edző lett, majd vendéglős, — most nyugdíjas csupán — korengedménnyel — kövér, kopasz bácsi; s vesztére visszakerült ebbe a városrészbe. Itt eszi az unalom, s a kutya rá nem ismer, csak lézeng korsó sörével a füstös csehókban; rászólnak néha, álljon félre az útból, ő nem szól vissza, némán elhúzódik. A Bükkfa bisztróban szokta nézni a tévét, magányosan a többi magányosok közt. Ma este, mikor a meccset közvetítették, korsóját minden átmenet nélkül belevágta a képernyő közepébe. Személyi sérülés nem történt, de a közeg jegyzőkönyvet vett föl, s mert ő nem szólt, s a tanúk sem értették az egészet, „tettének oka ismeretlen" — írta a rendőr, s atyásan megdorgálta: bírság lesz belőle! Budapest, 1978 DÍSZLETEK KÖZÖTT Álmomban kirándulgatok hajdani eleven időmbe, egy-egy emléket fölkapok, és képet vázolok belőle: legyen bár egy-nyári virág, csupa-szirom-kék, sose termő, vagy alig ködlő holdvilág, terüljön rá tenyérnyi felhő; ily díszletek közt létezem, vagy képzelem, hogy létezem még, holdfényt, virágot tör kezem, s jelenné lelkesül az emlék, míg rám nem ront az ébredés, lassú ladikján beevezve — mint láboson úszó penész — valós, hínáros jelenembe. I9 7 8 16
