Budapest, 1980. (18. évfolyam)

3. szám március - Gondozottak és gondozók az Erzsébetvárosban

a váratlanul rátört mosoly, s úgy vágja ki, mintegy végszóra, diadalmasan a választ: — Drága, de jó! Mariska 84, Márika 82 éves. Irénke nyolc éve gondozza őket, nyeli le sértegetéseiket, gyanúsítgatásaikat. Takarít, bevásárol, fürdet, gyógyszerért rohan, s mindenekelőtt híreket hoz a világból. Van úgy, hogy már reggel hatra odarendelik valamilyen nagyon sürgős ügyben, s ilyenkor többnyire délután is vissza kell jönnie, mert valamit biztosan elfelejtettek. Nyolc év! — gondozási világrekord. Hiszen legkésőbb öt éven belül kerül valamilyen megoldás: szociális otthon, elfekvő vagy halál. Irénke, azaz Gál Istvánné tizenkét éve hivatásos gondozónő. Előtte óvodában volt dajka, de mindig az öregekhez vonzódott. Most nem panaszkodhat: tizenkét, magára hagyott öreg gondját viselheti. Az ő felségvize a Garay tér környéke, a Péterfy Sándor, a Nefelejcs, a Cserhát utca, de még a Rákóczi úton is van gondozottja. Naponta hét-nyolc látogatást tesz, van, akire kétszer is rányitja az ajtót, ha szükséges, máshoz meg csak másnaponként jut el. Három éve vörös diplomás szociális nővér, munka mellett szabályosan kijárta az ápolónőképzőt. Kórházi és szociális otthoni gyakorlattal is rendelkezik. Bármilyen egészségügyi intézményben lényegesen jobban keresne, ahol ráadásul a körülmények is sokkal kulturáltabbak. De ha egyszer ezt szereti. Pedig előfordul, hogy lavór sincs, a meleg vízről nem is beszélve. Máshonnan meg hat kukára való szemetet kellett kirámolni a kétszer két méteres szobából, ahol egy nyolcvanesztendős alkoholista bácsi húzta meg magát. * 1979-ben hozzávetőleg félezer idős, magatehetetlen embert gondoztak a VII. kerületben. Gyakorlatilag mindenkit, akiről kiderült, hogy gondoskodásra szorul. Jelzőlap van mind a 48 orvosi körzetben, a 14 pártkörzetben, a tanácstagoknál s a vöröskeresztes aktíváknál. Legkésőbb az iktatás másnapján elkészül a környezettanulmány, s ha indokolt a jelzés, kerül azonnal gondozó is. Hasonlóan jó a kapcsolat a kórházakkal: elég telefonon szólni Jákó Istvánné vezető gondozónőnek, hogy holnap viszik haza a beteget. A szociálpolitikai csoport és a vezető gondozónő telefonszámát mindenki ismeri a kerületben, hiszen megjelent az Erzsébetváros-ban, „s azt valamennyi bérleménybe eljuttatták." Nem ritkaság, hogy egy időben egy-egy hivatásos főállású gondozónőnek 16—20 öregje is van. Köztük jó néhány olyan, aki szakképzett, állandó ápolást igényel. Ha ragaszkodnának a rendeletben előírtakhoz, az ilyen eseteket nem kellene felvállalni. De hát akkor mi lesz velük? — Például a körzeti nővérnek kellene kijárni mosdatni a súlyos betegeket, de ezt nem mind csinálja meg. Ha egymásra várunk, a szegény öreg ember ellátatlan marad. Akit felvállalunk, azt el is látjuk becsülettel. Más kérdés, hogy több utókezelő kórházi ágy kellene. Sajnos, a beutalót a legtöbben már nem tudják kivárni. A közelmúltban készült felmérés szerint a főváros huszonkét kerületében 3647 idős ember részesül házi szociális gondozásban, közülük 497, azaz csaknem minden hetedik a VII. kerületben. Mégis itt található csaknem a legkevesebb főállású gondozónő, akkoriban szám szerint hat, éppen feleannyi, mint a szomszédos Józsefvárosban, ahol a gondozottak száma alig haladta meg a 200-at. A II. kerületben pedig a tiszteletdíjasok mellett kilenc főállású gondozó jutott 96 gondozottra. Márpedig státust a semmiből nem lehet elővarázsolni. Ma már valamivel kedvezőbb a helyzet, ám távolról sem megnyugtató. A hat, nyolc (ami valójában tíz-tizenkét) órás főállású gondozónő mellett hat nyugdíjas is besegít négy-négy órában. Köztük azonban csak egy szakképesített ápolónő van. A többi tisztviselő, fodrász, házfelügyelő. Legalább két státus elkelne még, hogy több időt tudjanak fordítani minden betegre. A tiszteletdíjasokkal csínján kell bánni, hiszen ha akadna is megfelelő — szomszédban lakó gyesen lévő kismama, nyugdíjas vagy éppen a házfelügyelő —, nem biztos, hogy kibírja a keret. Idén ugyan nem panaszkodhatnak, mert sikerült kiharcolni még 180 ezer forintot, de bizony az elmúlt évben éppen hogy kijöttek a szűkre szabott 320 ezerből. Ugyanakkor volt kerület, ahol a szociális gondoskodás költséghelyen kereken félmillió forint pénzmaradvány mutatkozott! -Én nagyon spórolós vagyok — mondja Jákó Istvánné.— Csaka legritkább esetben, teljes gondozásért tudom kifizetni a maximális 700 forintot, pedig nem egy tiszteletdijasom ezret is megérdemelne. * Ha valaha megírják a házi szociális gondozás időben meglehetősen elhúzódó hőskorát, abban minden bizonnyal külön fejezet illeti majd meg a XIV. kerületi Kállai Éva egészségügyi szakközép- és szakiskolát. A topológiai megjelölés csupán azért lényeges, mert a „renegát" iskola diákjai a VII. kerületben vállalták 30 idős ember gondozását. Mivelhogy: „ott volt rá igény". Az ily módon létrejött társadalmi szerződésben, persze, oroszlánrésze volt a már megismert Farkasné dr. Orbán Teréz csábításának is, de tény és való, hogy nyitott kapukat döngetett: KISZ-munka és kész. Szabad idejükben nem almát szednek a gyerekek, hanem azt csinálják, amihez értenek. Példájukon felbuzdulva ma már Budapest valamennyi egészségügyi szakközépiskolája zászlajára írta az idősvédelmet. Csakúgy, mint a Kállai Évát patronáló MüM 13-as intézet, amelynek szakmunkástanulói a lányok által gondozott öregeknél minden javítanivalót elvégeznek. Könnyű lenne befejezni ezt a gondolatmenetet azzal, hogy nincs messze az az idő, amikor minden középiskola csatlakozik ehhez az elkötelezetten ihletett mozgalomhoz, „elvégre bevásárolni, elrámolni, szenet felhozni a pincéből még a balkezes gimnazista is tudna". De térjünk vissza a Kállai Évához. Az első évben, tehát 1979-ben 46 gyerek csaknem 15 ezer órát töltött öregek mellett. Riszik Gyuláné igazgatóhelyettes elmondta, hogy elvileg az iskola 1000 tanulója közül legalább 200 hadra fogható lenne. Javarészt a másodikosok és a harmadikosok. Az elsősök még nagyon zöldfülűek, a negyedi-Mára elég volt. . . Minden lépés nehezére esik Takaros legyen a takaró Harmati Csilla és Kertész Gizella padtársak, együtt látogatják Etus nénit 14