Budapest, 1980. (18. évfolyam)

3. szám március - Huszti Péter: Utam Helsingőr felé

Hamlet. Piros Ildikóval mi az a rendező! Vigye fel a papírjait, és próbálkozzon színész szakon. Próbálkoztam! Főiskolai hallgató lettem a színész szakon, Várkonyi tanítványa. És ettől a perctől kezdve hamisítatlan színészéletet kezdtem. A főiskolán ismerkedtem az élettel, a színészmesterséggel, a szerelemmel, a csalódással, az irigységgel. Itt éreztem először azt a különleges boldogságot, hogy megtaláltam a kulcsot egy szerephez vagy szerep-töredékhez. Itt találkoztam Shakespeare-rel. Csehovval, Madáchcsal, Katonával, Bródyval, itt közeledtem Beckett, Brecht, Albee, Sartre, Dürrenmatt, Williams egzotikus világához, itt csodálkoztam rá a színészi féltékenységre, itt legyintett meg először a bukás szele, és itt kaptam az első igazi, szakmai, melldagasztó vastapsot is. És itt hasított belém egy-egy figura, fölborogatva eddigi rendemet: a dzsentri ifjú Nagy a pokolra készülő Macbeth, a vagány bölcs Petrucchio, az áttetsző Orfeusz, a koravén Higgins (akivel a minap ismét találkoztam a Madách színpadán, csakúgy, mint az ábrándozó, kiábrándult Versinyinnel). A világot délben a menzán, este az Erzsike presszóban, a kályha mellett vagy a Bástya étterem bokszaiban váltottuk meg, minden este szimpla fekete és hús nélküli körítés mellett. Tizenöt évvel ezelőtt még így is lehetett. A nagyobb világmegváltás, a színház megváltása a Vas utcai kollégium valamelyik szobájában történt, vodka és tea kíséretében. Mindig forrongtunk, mindig vitakoztunk. Végül a sors megint elém hozta a Bánk bánt. Ezzel a szereppel diplomáztam, ezzel búcsúztam a főiskolától, és most is örömmel és büszkeséggel látom vizsgaelőadásunk képét a rektori hivatalban, ahová már tanári gondokkal járkálok, s ahol hangos „Jó napot, tanár úrral" figyelmeztetnek a hallgatók, nehogy véletlenül diáknak érezzem magam. Remekművek, gyönyörű szerepek, nagyszerű társak vártak a Madách Színházban. In élek azóta. Tizenöt év alatt sok minden történt. Hány életet éltem át, hány barátot kaptam, hányat vesztettem el! Kisebbik fiammal és feleségemmel. Piros Ildikóval r A _Z jL. lmaimat messze fölülmúlta a valóság, ez a tizenöt év. Ha egyáltalán valóságnak lehet tekinteni, ahogy elhittem és elhitettem, hogy én vagyok a valóság fölött suhanó II. Lajos király vagy a spanyol Ferdinánd, Jágó zászlós és Bodnárné béres fia, Don Armado, a hóbortos lóvá tett lovag, az álmodozó, hazudozó költő: Peer Gynt, Higgins professzor és az Éjjeli menedékhely Tolvaja, a konok-szabad Szervét Mihály, a tépelődő Trepljov meg a többi sok-sok szerep, és én vagyok Hamlet, a színészek óhajtott-rettegett dán királyfija Helsingőr várában. Minden este más-más alakban beszélhetek a szerelemről, barátságról, csalódásról, szóval az emberről. Végigélhetek ajándékba kapott életeket, és ami a legszebb a színészetben, amiért érdemes néha szenvedni is. hogy azoknak, akik a nézőtéren ülnek, és kapni akarnak, néha talán segíteni is tudok, adok valamit. Sok mindennek álmodtam magam gyermekkoromban, színésznek nem. Mégis talán az életemet, a hivatásomat álmodtam meg! 11