Budapest, 1979. (17. évfolyam)

4. szám április - Pro Urbe Budapest — 1979

orvosi karrierjét, szakmailag bőven kamatozott az a sokrétű gyógyítómunka, amit időközben végzett. Emberileg pedig acélossá edzette életének megannyi drámája. Kivételes jelenség: szilárd jellem, a szigor, a keménység leghalványabb lerakódása nélkül. 1961 óta belgyógyász csoportvezető főorvos. Néhány álmot eltemetett; már jóideje kórházi osztály után sincs nosztalgiája. A kevés kórházi ágy még így is sok fejtörést okoz, hiszen mindig több betege vár beutalóra, mint amennyi férőhely felett ő diszponál. De ha sürgős esetről van szó, az nem fordulhat elő, hogy ő ne kerítsen kórházi ágyat a rászorulónak. Mint felülvizsgáló főorvos, hét körzeti orvossal áll szakmai kapcsolatban, és hét körzet betegeinek sorsáért felelős. A hivatástudat magas fokán álló ember és mélyen etikus lélek; erre két, nem mindennapos esetből bárki kívülálló is következtethet. Mert mit ád isten: a horthysta defenzív osztály egyik főnökének — aki őt pofonokkal, kínzásokkal vallatta — a neje váratlanul betegként került elé. És szinte hihetetlenül hangzik: ugyanígy járt annak a hadbírónak a családtagjaival, aki a férjét kegyetlen szigorral hat évre elítélte. Az orvosnő, inkognitóját megőrizve, mindkét esetben orvosi esküjéhez híven járt el, épp úgy ellátta őket, mint a többi beteget. „A lélekjelenlét sohasem hagyhatja el az orvost. Természetesen, ha tartósabb orvos-beteg kapcsolatra lett volna szükség az esetükben, átadtam volna őket valamelyik kollégának . . ." Mindaz, amit eddig elmondtam, roppant szegényes a főorvosasszony gazdag életéhez mérten. És még arról nem is szóltam, hogy 1967 óta kerületi tanácstag is. Csip-csup ügyektől súlyos lakásügyekig, járda- meg úttestjavítástól gyógyszertár-bővítésig és Közért-építésig, csatornajavítástól a közvilágításig: százféle lakossági gondot is fölvállalt. „Lakást, persze, nem tudok szerezni senkinek, de ha jogtalanságról értesülök, abba nem nyugszom bele, akkor addig járok a tanács nyakára, mígnem igazságot szolgáltatnak a panaszosnak." (És tanú vagyok rá: az esti órákban még mindig nem magánember, a kerületi tanácstaghoz ilyenkor is be lehet csöngetni. Már kabátban búcsúzkodtam, amikor az egyik lakótárs betoppant, házbéli és közügyek megbeszélése végett.) * Dr. Steiner Katalin a Szocialista Hazáért érdemrendet a munkásmozgalomban végzett tevékenységéért kapta meg, 1967-ben. A Pro Urbe Budapest aranyérem pedig talán némi kárpótlást nyújt számára a hajdani rákkutató álmokért: íme, nyilvánosan is elismerést nyert, hogy az orvos és a közéleti ember, az adott lehetőségeken belül, mindent elkövet szülővárosért, az itt élők egészségéért, jobb testi-lelki közérzetükért. Ennek a kivételes asszonynak energia- és emberség-tartalékai, úgy látszik, kimeríthetetlenek. Kövendi Judit PRO URBE BUDAPEST-1979 Tátrai Vilmos A TÁTRAI-VONÓSNÉGYES Századunk nemzetközi kamarazene kultúrája aligha képzelhető el magyar együttesek nélkül. A hazai kamarazenélés alapjait a Hubay —Popper-vonósnégyes rakta le a XIX. században. A XX. század kezdetén még a világjáró Brüsszelivagy Cseh-vonósnégyes vendégszereplése számított nagy eseménynek. A fordulat 1910-ben következett be, amikor Bartók és Kodály immár zenetörténeti jelentőségű szerzői estjeinek szolgálatára megszületett a Waldbauer—Kerpely-vonósnégyes, melyet a világ Magyar-vonósnégyes néven csakhamar megismert. A forradalmakig jelentősen fejlődő magyar zenekultúra 1919 után, nem tudván megadni legjobb előadóművészeinek a kenyérre való szereplési lehetőséget sem, olyan kiváló kamarazene-társaságokat kényszerített emigrációba, mint a Léner- és a Budapest-vonósnégyes. Kvartettművészetünk második hullámában alakult meg, a 30-as évek derekán, Végh Sándor vezetésével az Üj Magyar Vonósnégyes, amely csakhamar Székely Zoltán művészetével forrott egybe. Ebbe a láncolatba, a harmadik hullám legjelentősebb reprezentánsaként, illeszkedik az 1946-ban létrejött Tátrai-vonósnégyes. Alapítóprimáriusa, Tátrai Vilmos már diákéveiben a Nemzeti Zenedében kvartettezett. A felszabadulás után két évig — önálló együttesének megalapításáig — tagja volt a Waldbauer-Kerpely vonósnégyesnek, s ily módon közvetlenül vette át a kamarazene magyar nagymestereitől a stafétabotot. Az alapítók valamennyien a Székesfővárosi Zenekar szólamvezetői voltak. Közülük hárman: Rényi Albert, Iványi József és Dénes Vera nincsenek már az élők sorában. Működésének első éveiben — diákkoromból emlékszem erre — a Fővárosi Könyvtár központjában rendezte számos bérleti ciklusát a Tátraivonósnégyes. Az együttes egyik hangversenyéről így írt Sárai Tibor a Szabad Nép 1948. november 18-i számában: „Tátraiék nagy érdeme, hogy művészetükkel kiállnak nemcsak a klasszikus, hanem az új magyar zene mellett is, vállalva az ezzel járó munkatöbbletet. Kétségtelen: a kamarazene a zeneművészetnek talán legnehezebben megközelíthető hajtása, és zenei művelődésünk még nem tart ott, hogy a kamarazenélés a tömegkultúra egyik tényezője legyen. A főváros mégis igen helyesen tette, hogy községesítette a Tátrai-vonósnégyest, megmutatva, hogy demokráciánk kultúrpolitikája mennyire nem a pillanatnyi szükséglet szerint alakul, hanem a jövőbe tekint." A „községesítés" magyarán azt jelentette, hogy a főváros vállalta az együttes fenntartását, finanszírozását, létbiztonságának megteremtését. Ma már természetesnek vesszük, hogy a legjobb muzsikusok megfelelő munkakörülményeinek megteremtését a közösség vállalja. Az a mecénási szerep, amelyet a Tátrai-kvartettért 1948-ban vállalt a főváros, korábban teljesen ismeretlen volt a magyar zenekultúrában! A Waldbauer — Kerpely kamarazene-társaság a klasszikus hagyományok ápolása mellett kimondvakimondatlanul azzal a céllal alakult meg, hogy sikerre vigye a zeneszerzőkortársak — Bartók, Kodály, Weiner, Dohnányi — művészetét. Megfelelő transzpozícióval ez vált Tátraiék művészi programjává is: a klasszikusok és a kortárs zeneszerzők szolgálata. A Bartókot, Kodályt követő magyar zeneszerző-nemzedék képviselőinek több, mint 60 kompozícióját mutatta be és tartotta repertoárján Tátrai Vilmos együttese, lépést tartva zeneszerzésünk stiláris fejlődésével. Tiszteletet parancsoló, hatalmas szám ez! A 60-as évek kezdetéig jóformán minden új magyar kvartettet Tátraiék mutattak be, s hadd tegyem hozzá, vállalták több, mint 60 új külföldi zenemű bemutatását, első magyarországi előadását is. Fennállásának 33 éve alatt az együttes lényegében elsajátította és közkinccsé tette a teljes vonós kamarazene-irodalmat, repertoárja több száznyi kompozíció. Nagy múltja van a Tátrai-vonósnégyes nemzetkőzi hírnevének is. Még csak születőben voltak a népi demokráciák új típusú zenei kapcsolatai, amikor 1948 tavaszán magyar zenei hetet rendeztek Szófiában. Ez volt a felszabadulás utáni magyar zenekultúra első nagyszabású külföldi bemutatkozása. „Az ünnepségek fénypontja az a díszhangverseny volt, amelynek első részében a Tátraivonósnégyes Bartók és Kodály második vonósnégyesét adta elő..." — írta a szófiai magyar zeneünnepről a Zenei Szemle. Ugyanebben az évben a Tátrai-kvartett megnyerte a felszabadulás után első ízben megrendezett budapesti nemzetközi verseny vonósnégyes kategóriájának I. díját. Az 50-es években csökkent külföldi szereplési lehetőségük, a Tátraivonósnégyes 1955-ben így is 400-ik hangversenyét adhatta. Azóta már sor került az 1000-ik, 1500-ik fellépésükre is. Tevékenységük színtere immár egész Európa. Hanglemezgyártásunk rohamos fejlődése új dimenziókat nyitott meg az együttes fejlődése előtt. Bartók valamennyi vonósnégyesét két ízben játszották Hungaroton lemezre, klasszikus szépségű Kodály-felvételeket készítettek. Haydn-lemezsorozataik méltán arattak nemzetközi sikert. A két Bartók-sorozatról Tátrai Vilmos így nyilatkozott: „Örülök, hogy újra lemezre játszottuk a hat vonósnégyest. Nincs megtagadni való a régi felvételen; ám tíz esztendő sok száz hangversenye, a továbbtanulás, újabb és újabb felismerések nem múltak el haszontalanul." A Tátrai-vonósnégyes kollektív Kossuth-díj birtokosa, két tagja, Tátrai Vilmos és Banda Ede (gordonka) Kiváló Művész. Az együttes középszólamait évek óta Várkonyi István (II. hegedű) és Konrád György (mélyhegedű) gondozza. Művészetükkel kapcsolatos sok szép emlékem közül talán a legmaradandóbb — s ezzel dehogyis értékelem le Beethoven- vagy Bartók-interpretációikat — Schubert, ahogy Tátraiék játsszák. A schuberti lassú tételek magányos tragédiáit kevesen élik át olyan teljességgel, mint éppen Tátrai Vilmos kamarazene-társasága. Érzékeny, embernek-muzsikusnak egyaránt csupa ideg és indulat Tátrai, a kvartettalapító. Ám az indulatok, amelyek feszítik, konstruktívak mindenkor, ezért is válhat zenei konstrukcióvá és érzések gazdag kifejezésévé mindaz, ami benne és társaiban lobog. Breuer János 5