Budapest, 1979. (17. évfolyam)

3. szám március - Kende János: Vörös március

A folyosón csak úgy hemzsegett a sok ember, hering módjára összepréselve. A fogház udvarán is meglehetősen élénk volt a sürgésforgás. A beszélgetés egyetlen téma: a hatalom átvételének kérdése körül forgott... Ilyen volt a hangulat, amikor a szociáldemokraták tárgyaló bizottsága megérkezett. Tagjai: Landler, Weltner, Kunfi, Pogány és Haubrich voltak. Az ülés azonnal megkezdődött és csaknem két órán át tartott. Először Weltner beszélt, aki röviden kijelentette, hogy a szociáldemokrácia eddigi politikája csődöt mondott, a szociáldemokrácia a kommunista párt alapjára helyezkedik. Ily módon helyreáll az egység, az egységes párt csatlakozik a III. Internacionáléhoz, átveszi a hatalmat, és még ma kihirdeti a proletariátus diktatúráját... Az ülés du. 5 órakor ért véget..." A végleges megállapodás — mivel a KMP vezetői csak este hagyták el a fogházat — éjjel született meg, kommunista platform alapján. Erről az egységokmány legfontosabb pontjai győzhetik meg az olvasót: ,,A proletárság diktatúráját a munkás-, katona- és paraszttanácsok gyakorolják... haladéktalanul megteremtendő a proletárság osztályhadserege, amely a fegyvert teljesen kiveszi a burzsoázia kezéből. A proletárság uralmának biztosítására és az entente imperializmusa ellen a legteljesebb és legbensőbb fegyveres és szellemi szövetség kötendő az orosz—szovjet kormánnyal." A március 21-én délután összeült utolsó minisztertanácson a polgári pártokhoz tartozó miniszterek nem látták világosan, hogy mi történika munkásmozgalmon belül, s erről — belső ügyüknek tekintve ezt — szociáldemokrata kollégáik sem tartották szükségesnek őket tájékoztatni. Megfogalmazták a Vix jegyzék elutasítását, lezárták a folyó ügyeket, döntést hoztak a kommunista vezetők szabadlábra helyezéséről, majd a kormány formálisan is lemondott. Károlyi kivételével, aki úgy döntött, hogy a helyén marad, s este megjelenik a munkástanács ülésén, ott bejelenti Kunfi miniszterelnöki kinevezését. Munkatársa Simonyi Henry és Kéri Pál volt, akik (közülük különösen az utóbbi) pontosabb információkkal rendelkeztek a március 20—21-i eseményekről. Károlyi nevében egy lemondási nyilatkozatot fogalmaztak meg, mely szerint az elnök átadja a hatalmat „Magyarország népei proletariátusának". A nyilatkozat aláírását Károlyi megtagadta, mert azt a hisztéria és a pánik termékének tartotta. Ám az mégis nyilvánosságra került Simonyi, Károlyi titkára révén. Az egyesült párt első vezetőségi ülésén megtapsolták a lemondást, s rögtön napirendre is tértek felette. Az élet visszavonhatatlanul túlcsapott a polgári demokratikus rendszeren, és nem éppen gyengéd kézzel zárta le Károlyi politikai pályájának ezt a legfontosabb szakaszát. Károlyinak módja lett volna tiltakozni. Őt azonban, noha nem helyeselte a fordulatot, őszinte hazafisága, demokratizmusa, a szocializmus iránti rokonszenve, valamint az általa egyetlen „nemzetfenntartó" erőnek tartott munkásság iránti bizalma egyaránt arra indította, hogy lojális legyen az új renddel szemben, erejéhez mérten segítse azt, s ezzel a magatartásával tulajdonképpen utólag hitelesítette a ténylegesen hiányzó aláírást. Hogyan élte át a budapesti utca a márciusi forradalmat? A jegyzék, a tanácskozások híre a nyomdász-sztrájk ellenére természetesen közismertté vált, s óriási izgalmat okozott. Március 21-én, mint erről Weltner Jakab utóbb beszámolt, sorraérkeztek az MSZDP központjába az információk: „a vas-és fémmunkások, a nyomdászok és más szakmák munkásainak zöme, továbbá a katonák és népőrök többsége a kommunistákkal tart, ... a Gellérthegyen a kommunistáknak ágyúik vannak. Ezek a jelentések később jórészt igazaknak bizonyultak." Kunfi Zsigmond, ugyancsak utóbb, arról írt, hogy e márciusi napokban, „a munkásság nagy tömegei név szerint és forma szerint a szociáldemokrata párthoz tartoznak, de gondolkodásukban és érzületükben kommunisták." A minisztertanács utolsó, március 21-i ülése azért is döntött sietve a kommunista vezetők szabadon bocsátásáról, mert híre jött: nagy tömeg gyülekezik a Gyűjtőfogház előtt, s „várható Kun Bélának és elvtársainak erőszakos kiszabadítása. Végül az esti órákban Váry Albert főállamügyész személyesen intézkedett", gépkocsiját és még a fogházban szolgálatait is felajánlotta az új rend várható vezéreinek. Ezekben az órákban népes hallgatóság gyűlt össze a régi képviselőház Sándor utcai épületében, hogy meghallgassa Lukács György előadását. Lukács a február 20-i letartóztatások után alakult második Központi Bizottság tagja, a KMP tekintélyes vezetője volt, s a hallgatóság többsége bizonyára arra számított, hogy másról is szó lesz itt, mint a címben meghirdetett „Régi és új kultúrá"-ról. Nádass József író, az események szemtanúja így számolt be a történtekről: „Az előadás hirtelen félbeszakadt, az eddig illegalitásban tartózkodó, katonaruhás Szamuely Tibor lépett az emelvényre, és bejelentette: győzött a forradalom, kikiáltottták a Magyar Tanácsköztársaságot! ... A kitörő lelkesedés mindenkit elragadott. Ujjongtak, éljeneztek, nevettek és kiáltoztak. És nem tudom hányszor, háromszor vagy négyszer, megint és megint elénekeltük az Internacionálét... Aztán levettük a termet díszítő zászlókat, és a tömeg kivonult az utcára, ezrek és tízezrek csatlakoztak hozzánk, a villamosok leálltak..." Szamuely innen a Visegrádi utcába sietett, hogy irányítsa a hatalomátvétel munkáját. A KMP titkársága ezekben az órákban 1917 októberének Szmolnijához hasonlított. A nyüzsgés látszólagos zűrzavarában fegyelmezett, szervezett akarat munkált, az innen kirajzó erő a rendet vitte szét a városba. Kassák Lajos, aki decembertől márciusig „társbérlője" volt a KMP Visegrádi utcai központjának, plasztikusan rajzolta meg az „Egy ember életé"-ben a március 21-i esti órákat: „A folyosó és a helyiség összes termei tele vannak emberekkel. Valami lázállapot vett erőt ezen a sokadalmon. Mindenki tesz-vesz, s mindenki parancsszavakat kiabál... Majdnem mindenkinél fegyver van, s aki csak tehette, katonasapkát nyomott a fejébe... Az utca, amely eddig csöndes volt, jóformán kocsik sem közlekedtek rajta, most személy-és teherautók tülkölésétől és dübörgésétől hangos. Az általános lármából élesen kihallatszanak a vezényszavak. — A Telefonközpont felé! — Sofőrök a kaszárnyákhoz!" A Munkástanács esti ülésén Garbai Sándor ismertette a Gyűjtőfogházban kötött megállapodást és keletkezésének körülményeit, majd a küldöttek viharos tapsa közben felolvasta az ún. Egységokmányt. 17 Mátyásföldi Repülőgépgyár munkástanácsa. Középen ül Mikulik József elnök, jobboldalt áll Mosolygó Antal