Budapest, 1979. (17. évfolyam)

2. szám február - Tamás Ervin: Várpalota

A város két szélső pontja között több mint tíz kilométeres átlót húz az országút. Egy képes albumba pillantok, előszavát a nemrég leköszönt s Várpalotáért sokat tett tanácselnök, dr. Kátai Imre írta: „Az intenzív iparosítás időszakában — 1949—1960 között — a város lakóinak száma 91,5 százalékkal nőtt. Ez a nagymértékű növekedés a későbbiekben lelassult, jelenleg a lakosság száma 29 ezer, az átlagos életkor kb. 30 év ... 1949—1970 között az iparban foglalkoztatottak száma 250,93 százalékkal nőtt... 1975-ben Veszprém megye ipari termelésének 40 százalékát Várpalota adta .. .*' Nem is hinné az ember, hogy a múlt században a csizmadia és a fazekas mesterség játszotta a legnagyobb szerepet Várpalota „ipari" életében. A krónikák megemlítik még, hogy sokan foglalkoztak posztógyártással, szú'rkészítéssel és mészégetéssel is. Érdekes, hogy egy 1803-ból származó térkép — amelylyel egy ablakszem kitört üvegét pótolták, míg a kutatók véletlenül rá nem bukkantak — ugyanannyi, vagy még több házat tüntet föl, mint amennyi ezen a vidéken a második világháború előtti időkben állott. Pedig az elsorvadt kézműipar helyét 1876-tól fokozatosan a bányászat foglalta el. A fejlődés azonban nem volt gyors ütemű: az 1890-es adatok szerint évente mindössze csak 150 vagon szenet termeltek ki a föld alól. A község lakosainak 30,7 százaléka még 1920-ban is a mezőgazdaságból és nem a szénből élt. Tény, hogy a várpalotai szén gyenge minőségű, nagy nedvességtartalmú; hogy fűtésre alkalmas legyen, vízteleníteni kell. Egy 1929-ben épült berendezéssel sikerült víztartalmát a felére csökkenteni, egyben kalóriaértékét csaknem megkétszerezni — így indulhatott meg karrierje. A szénre „épült" 1931-ben Pét községben a nitrogénmű, majd 22 év múlva az inotai erőmű s még később az alumíniumkohó. Miközben a bánya szerepe kissé csökkent, „gyerekei" egyre nagyobbakká nőttek: milliárdos beruházások kezdődtek a Péti Nitrogénmú'vekben, s 1975-ben avatták a November 7. Hőerőmű új, 200 megawattos, gázturbinás csúcserőművét. Ér. a város? Pörgessük ismét vissza az időt. 1956-ban így látta 14 Várpalotát főépítésze, dr. Radnai Lóránt: „A fő feladat az volt, hogy megkeressük a város hagyományaiból a legértékesebbeket, s azokat új keretbe foglaljuk. Igy alakult ki az az elképzelés, amely megőrzi a dunántúli hegyoldali város karakterét, megőrzi a változatos terep téralakításának és festői utcaképeinek hagyományait, és mindezt a ma igényeinek megfelelő építészeti elemek alkalmazásával alakítja át. Ezzel a módszerrel igyekeztünk a régi bányászfaluból kialakítani az új város egyéniségét, hangulatát." Amennyi a tervekből megvalósult, az többek között a főépítész érdeme is. Ami nem? Folytassuk csak az idézett vallomást: „A várpalotai tanácstól sajnos nem kapunk kellő támogatást. A be nem fejezett tereprendezés, a tervektől eltérően kivitelezett részletek, az utak és az utcák elhanyagoltsága hátráltatják a város fejlődését. A palotai tanács, tiltakozásunk ellenére, különböző bódék építését engedélyezte az új város főterén és főutcáján. Ez ideig hiába harcoltunk a városképet rontó felvonulási épületek, a főtér harmóniáját megbontó autóbusz-várakozóhely mielőbbi lebontásáért." Viszont, szerencsére, 1945 után nem bontották le sem a várat, sem a klasszicista zsinagógát, pedig voltak, akik házépítésre akarták felhasználni e két műemlék köveit. — Várpalotának nincs városi múltja, ezért nemcsak lépést kell tartania a többi város fejlődésével, hanem lemaradását is be kell hoznia — mondja a tanácselnöknő, Szabó Gáborné. — A mi városunk fiatal, rövid múltjában sok olyan tényező játszott szerepet, amelyik akadályozta az egységes városkép kialakítását. Például az 50-es évek hibás építési koncepciója: nagy gyár, köréépített lakások. Ma már látjuk, hogy így nem lehet várost építeni. A település erősen széttagolt, a három egykori község — Várpalota, Pét, Inota — közötti távolság nem tette és a jövőben sem teszi lehetővé egybeépítésüket. Akadálya volt ez a magas színvonalú kereskedelmi egységek, kultúrintézmények építésének, a gyors és kényelmes helyi közlekedés kialakításának. ,,Az ipari beruházásokat — összhangban az országos irányelvekkel és konkrét döntésekkel — a II. és III. körzetben, a lakásberuházásokat, a kapcsolódó és járulékos létesítményeket az egészségesebb levegőjű I. kerületben kell megvalósítani. A város lakosságának nagyarányú foglalkoztatottsága miatt a nagyipart úgy kell tovább fejleszteni, hogy minimális létszámnövekedést igényeljen. Munkaerő-igényes ipart csak úgy lehet fogadni, ha a vállalatok a dolgozók letelepítéséhez szükséges lakásokat is megépítik" — olvasom a jövőről szóló, két esztendeje készült tanácsi jelentésben. Eszembe jut: kérvekérték, ne említsek kerületeket, mert megszüntették őket, egységes Várpalotát akarnak a város vezetői. Miért olyan fontos, hogy minden várpalotai elfelejtse kerületét — töprengtem. A három kerület: a három egykori község, kissé talán jelképe a hajdani széthúzásnak, a „falvait fejlesztő" városnak. A három kerület: szemlélet, amely ellen a 60-as évek második felétől következetesen harcol a tanács. Bonyolítja a helyzetet, hogy a három kerület egyben három iparág: Pét a vegyiparé, a városközpont a bányászaté — itt található a tröszt központja is —, Inota pedig az alukohó és a hőerőmű otthona. — A tanács 1967-ig a beruházásokba nem igen szólhatott bele, a gyárak pedig építkeztek . . . — tárja szét karját a fiatal, jogi doktorátussal rendelkező vbtitkár, Czeidli István. — A három városrész ellátottságát az iparágak fejlettségi színvonala határozta meg. Az emberek nem a tanácshoz, hanem a gyárakhoz fordultak lakásért. .. Az üzemek pedig azon fáradoztak, hogy eldöntsék, melyikük a rangosabb, a nélkülözhetetlenebb. Cifra dolgokat szült ez a vetélkedés! Az egyik például felépítette a Magyar Ezüst Kultúrotthont. A másik is ki akart tenni magáért: átadta a Béke Művelődési Házat. A kettő között alig kétszáz méter a távolság. Várpalotán pedig ott van a Jó Szerencsét, Péten a József Attila Művelődési Ház. így aztán ritka jól állunk kultúrotthonok dolgában. Nem kell szárnyaló fantázia hozzá, hogy elképzeljük: ha a négy épület helyett kettőt építenek, közösen, összefogva az erőket, olyan létesítmények születhettek volna, amelyeket az egész ország „irigyelne". Kéri Tamás várpalotai riportja 1972-ben jelent meg a Népszabadságban. így ír: ,,A jelek szerint olykor a pétiek is elfelejtik, hogy Várpalotához tartoznak. A nitrogénművek cégjelzéses borí-Az egykori Szegények Kórháza tékján levélcímként Pétfürdő, vasútállomásként Péti gyártelep szerepel, és a május elsejei ünnepségeket Péten minden évben külön tartják; a rossz nyelvek szerint ugyanis cáfolhatatlan bizonyítékokhoz jutottak, hogy Pét a középkorban teljesen önálló község volt. Inotán, Várpalotán és Péten a legutóbbi évekig azonos utcanevek nehezítették az eligazodást." — Tizenöt évig dolgoztam a Üzletsor a Táncsics Mihály úton