Budapest, 1979. (17. évfolyam)

11. szám november - Frank János: A látvány átalakulása

MM Utazás II., 150x250x110 cm, juta, kender, gyapjú, hímzett-varrott, 1978 TALAKULÁSA ber. Mondtam, ez a művész, verista, a valóság rosszabbik oldalát hangsúlyozza, kíméletlenül; s nem mondhatjuk, hogy nincsen igaza. Balázs Irén mostani, a Műcsarnok három termében rendezett kiállításán a fenti, régebbi darabjait is kiállította. Bevallom, hét évvel ezelőtt arra gondoltam, egyszeri csoda történt, ilyen bravúrt, ilyen teljesítményt nem lehet megismételni. A mostani műcsarnoki kiállítás — Dobai Agnes művészettörténész rendezte csalhatatlan térérzékkel — tanúsítja, hogy Balázs igenis tartotta formáját, sőt, tudott ornamentális térplasztikáival is. Saját szövésű anyagokat használt föl, vagy kötelekből alakított formákat; legjellegzetesebb hímzett-varrott technikájú műveit ő maga keresztelte el juta reliefeknek, illetve plasztikáknak. A nyers fonalak sárgás, szürkés, ezerféle árnyalata mellett az élénk színekkel sem takarékoskodik, ha jónak látja. A textil puha anyaga, lírai tulajdonságai soha sem csábítják édeskés hangulatú előadásba. Bár felhasználja a textil játékos, táncos adottságait, súlyos marad. Ezekben az években elégelték meg a textiltervezők a két dimenziós, a síkbeli kifejezést, .többet akartak. Három kiterje* désű alkotásokat, hogy birtokba vehessék a teret. Ezt az irányzatot hívják — nem egészen szerencsésen — tértextilnek. Alighanem Balázs Irén készített előszón textilszobrot, fejet, büsztöt, ilyen pszeudó-szobor műfaj A látvány átalakulása, 85x70x30 cm, len, juta, gyapjú, hímzett-varrott, 1978 — legalábbis nálunk — sohasem létezett, ma sincs a Balázs Irén műveken kívül. Nem láttam még sem kőben, sem bronzban ilyen kihegyezett indulatú szobrászatot: több mint fanyarak ezek a textilszobrok. Balázs iróniája inkább vad, mint szelíd. Irányzatát hét évvel ezelőtt veristának neveztem — ma sem tudnám pontosabban megjelölni. A Hármas ikreket egyik textilreliefjén Balázs úgy helyezte el a pólyáikba, mint a keféket szokták a kefetartóba. A legtöbb ember, ha kisbabákat lát, azonnal gőgicsélni kezd: ezek a pólyások azonban igen buták, rosszindulatúak, mintha implicite máris magukban hordoznák a felnőttek gonoszságát. Akkor is, ha a művész esetleg nem egészen erre gondolt. A Leányfej meg igen csúnya: zsákarca, kócos pamut haja groteszk, csaknem visszataszító. Egy pillanatra az etruszk szobrokra gondol az em-