Budapest, 1979. (17. évfolyam)

11. szám november - Tamás Ervin: Siófok

Ii riifr-iri WlWmilííii Szántó Tamás felvételei A városi tanács épülete A vásárcsarnok A művelődési központ Forgatom a kezemben Siófok történelmi naptárát, amelynek első bejegyzett dátuma i. u. 292, ekkor építtetett Galerius császár zsilipet a mai tabi kanyar mentén. Az 1055-ből származó tihanyi alapítólevél már említi Fok nevét. A mohácsi csata után Siófok török kézre kerül, majd címert kap Rákóczitól, aztán megszűnik vámszedő hely lenni. Megépül barokk temploma, amelyet később átalakítanak. Egészen az 1860-as évek elejéig szó sincs Balatonról, fürdőről, nyaralásról. 1863-ban megépül a Déli vasút állomása, elkészül a Sió-zsilip, s megnyílnak az első fürdőkabinok. Két évre rá az alig 200 házat és másfél ezer lelket számláló falu engedélyt kap országos vásárok tartására, s egyben mezővárosi jogot nyer. Néhány évvel később így ír a sajtó: „Füred is drága, de Siófok az itteni élvezethez képest tökéletes fosztogató intézet." 1893-ban Siófokot gyógyfürdőnek minősítik, két szálló épül, s villanyvilágítást kapnak a villák. Az írógéppel írt naptárban egyetlen kézírásos beszúrás: „1919. augusztus 23-án a tabi kanyarban negyven, zömmel Veszprém megyei mártírt végeznek ki." * A Magyar Nemzet 1947. július 13-i számában dr. Gebhardt Károly, az üdülőhelyi bizottság elnöke nyilatkozik : — Siófok nevéhez fűződnek az elmúlt rendszer legvéresebb napjai, mint a reakció melegágyát emlegették mindig Siófokot, emellett szimbólumává vált az uralkodó osztály fényűző életmódjának. Mindezt megtagadja a múltjából a Balaton fővárosa. Új életet kezd! És sikeresen halad azon az úton, hogy a szociális üdültetés központja legyen. Ugyanebben a cikkben szót kap még Wertheimer Zsigmond, a vendéglátóipari munkások szakszervezetének főtitkára is, aki elpanaszolja, hogy 15 ezer vendéglátóipari munkás és 50 ezer hozzátartozója veszítené el létalapját, ha a nyaralást luxusnak minősítenék. Szerencsére nem minősítették. 1968. december 29-én nyilvánították várossá az egykori halászfalucskát. Egy újságíró megkérdezte az akkori tanácselnököt: mi volna a három kívánsága, ha a mesebeli tündér elébe toppanna? Válasza: a vasút és a 7-es út áthelyezése, köves burkolat 140 utcának és partvédelem mintegy 15 kilométeres távon. Azóta 11 esztendő telt el, de Siófok mostani tanácselnöke, dr. Gáti István még mindig a közlekedés anomáliáiról beszél; sok utcát kiköveztek, de azért 140-nek még mindig nincs szilárd burkolata; a partvédelem az egyetlen, ami megvalósult. * Megszűnőben van a színvonalkülönbség üdülőnegyed és az anyavárosközött. Persze Siófok még mindig kétarcú, akárcsak a Balaton partjának többi települése, amelyeket a vasútvonal ugyanúgy kettészel: a tóhoz közelebb hivalkodó szállodasorok, elterpeszkedő villák, szakszervezeti és vállalati üdülők serege; a sínek másik oldalin földutak, parasztházak, századeleji porták. Azért ma már nem anynyira „pengével elvágott" a kép, mint korábban. Az építkezők étvágya elfogyasztotta a vízközeli területeket, a parcellázások során egyre beljebb kerültek a nyaralók. Igaz, gyakran — rendezési terv, távlati koncepció, vagy éppen engedély híján — kényére-kedvére építkezett boldog-boldogtalan, így nem mindenütt takarja el az új a vidék ütöttkopottságát, sebhelyeit. — Anélkül, hogy a két városrész között különbséget tennénk fejlesztési elképzeléseinkben, nap mint nap elhangzik egy-egy efféle megjegyzés: „fény és árnyék", „az arany- és ezüstpart után kellene végre egy bronzpart is..." Mindenki tudja hogy a város összképéhez hozzátartozik a luxusszállodákkal, üdülőkkel kiépített tópart is, de a falusias óváros, a volt Kiliti község csakúgy, mint a Törekipuszta. Mégis, miért a furcsa különbségtétel a meg nem értés a Balaton-parti és az óvárosi településrészek között? — kérdi kissé magától is a városi 11