Budapest, 1979. (17. évfolyam)

11. szám november - Palasovszky Ödön: A Ménesi úttól a Mártírok útjáig

„konstruáló" mozgások ritmusai építik az életet, mely győzött a rombolás szelleme fölött. Mintegy azt mondta ez a mozgásdráma: „Válasszatok!" Az előadást betiltották, csak Róna Magda kórussal kísért nagy táncát, a Rombolást adhattuk elő mégis a Szolnoki Művésztelepen. Még 1931-ben, az Ayrus leánya előadásán, a fiatalos lelkű Márkus László, az Opera főrendezője annyira föllelkesedett, hogy a régi Thália mintájára szervezett egy új Thália Társaságot. Ennek nyitó darabját, a Bábelt, én rendeztem a Magyar Színházban 1934-ben. Baló Elemér, Palotai Erzsi, Toronyi L. Imre, Orsolya Erzsi voltak a főszereplők. A színpadot Bortnyik tervezte. Meghívtam Madzsar Alice és Róna Magda Mozgáscsoportját, mert ennek a darabnak az előadásával is „totális színházat" akartam csinálni, vagy valami olyasmit, amit manapság „nyitott színháznak" neveznek. Ebből aztán igen nagy siker lett. A szituáció az volt, hogy XX. századbeli emberek egy racionalizált, jövendő világba jutnak. Ez aztán sok összeütközésre ad alkalmat a szereplőknek és társadalomkritikára a közönségnek. Felkai Ferenc darabja; ez az utópia vagy ahogy ma mondjuk: sci-fi, rendkívül jó anyag volt az újszerű rendezés számára. Még meglepőbbek voltak a lírai táncok, amelyek szervesen illeszkedtek a cselekménybe. Másutt már megírtam, hogy jobboldali támadás hatására a Bábelt három előadás után le kellett venni a műsorról. Akkor lekötötte a Royal Színház, de ezeket az előadásokat is megakadályozták. Az előadás állítólag baloldali tüntetésekre adott alkalmat a nézőtéren. Valójában engem és a Madzsar—Róna csoportot akarták elnémítani. Mi tehát kiváltunk a társaságból. Pünkösti Andor állt a helyemre. Utoljára hagytam Ayrus leánya című drámámat, mert ebben összegeződtek leginkább a Lényegretörő Színház elgondolásai. A darab koreográfiáját Madzsar Alice és Róna Magda írta, zenéjét Kozma József szerezte. 1931-ben adtuk elő a Madzsar-csoporttal a Fővárosi Operett Színházban. Ayrus két alakját, a Feltámasztót és az Apát én és Baló játszottuk, Ayrus leányát Róna Magda — a tánc és a színpadi játék forradalmian újszerű ötvözésével. Az ősi feltámasztási mítoszok új értelmezése volt ez a játék: a halottaiból fölélesztett leány táncaiban a szépség, a szomjúság, a szenvedély és a teremtő fantázia kel életre. Az új játékhoz új színpadot is terveztünk. Magasságban, mélységben tagolt tér, szeszélyesen futó lépcsőzetek, áthidalások, kiemelések, ez volt a színpad. Hol itt, hol ott hullámzott föl és alá a játék. A szín hol kitágult, hol összeszűkült, helyenként árnyképek és térhatások váltakoztak. Színek és fények, kozmikus formák, kórusok és szólók felelgetése, szenvedélyes, dialógusok, szilaj tömegek, elemi erejű indulathangok, zene, parlandó, virágszerű táncok, biológiai ritmusok és pogány szertartások épültek itt egybe. Mintegy szövetkeztek — cselekményre, logikus beszédre vagy szóval ki nem fejezhető tartalmak közlésére. A színház ősi lényegét kerestük, ösi lényegét és új értelmét. Az Ayrus leánya délkeleti miliőben játszódik, erre utalnak a kéztáncok, az extatikus táncok és az orchideaszertartás is. A dráma tulajdonképpen egy álomképből vagy látomásból keletkezett, és ezt a látomásszerű jelleget a játék és a koreográfia is mindvégig megőrizte. A hangok különös modulációi, Róna Magda fanyar sodrású, merész táncai, a tömegek szinte anatómiai tisztaságú mozgása, fájdalmas indulatkitöréseik, áhítatuk, kozmikus absztrahálódásuk mind azonos költői látomás jegyében születtek. Az Ayrus leánya fordulatot jelentett az avantgarde színház történetében. Különbözőképpen magyarázták. Sokan a leigázhatatlan humánumnak a jelképét látták a leányban. Az eszmét, mely „nem halt meg, csak aluszik". Én ezt a mottót írtam a szövegkönyv elé: „Nem halhat meg az ember számára a szépség, a szenvedély és a teremtő fantázia ígérete". De idézhettem volna a leány utolsó szavait is: „Szeretném megérinteni szíveteket csókok átkával". Márkus László így írt az akkori Magyar Hírlapban az Ayrus leányáról: „Ez a görög színház, s ezekből sok elevenedik a Granovszky ^groteszk tömegeiben, a Tayroff jelképes színpadjaiban és a Mayerhold kollektív mechanizáltságában. De ezek az újak a görög színház egyes részleteit fejlesztik abszurdumig túlzó programszerűséggel, míg ez a kezdeti valami, amit Palasovszky Ödön emberei mutatnak, ez általánosabb, gazdagabb, fejlődésképesebb, mert naivabb ..." Ezek az előadások már Nyúl utcai és Ferenc József rakparti (Belgrád rakparti) stúdiónkból indultak ki. A későbbiek pedig a Mártírok útjához kötődnek, ahol ma is lakunk. A felszabadulás után két színházat vezettem Róna Magdával. Először a Madách Színházat, ami kísérleti él-színpad volt. Itt Majakovszkij, Zozulja, Shakespeare és a magam műveit adtuk elő. De azt mondták az akkoriak, hogy üyen színházra nincsen szükség. Akkor megalapítottuk a Dolgozók Színháza című népi színházat (1946-ban, Budán, a Mányoki úton). Csehov, Andrejev darabjait, Goldoni Fogadósnéját G. B. Shaiv-Xó\ Az ördög cimboráját mutattuk be. A gyermekek számára pedig Balázs Bélának A halász és a hold ezüstje c. mesejátékát, árnyjátékát. De a dogmatikusok ezt a színházat sem találták elég „vonalas"-nak. Ezt is megfojtották. így hát Róna Magdával együtt kertésznek mentünk a budaörsi Alkotmány Tsz-be. Innen, a Mártírok útjáról indultunk munkába hajnalonta. Sok évtizedes kényszerű hallgatás után végre megjelenhetett Opál himnuszok c. verseskönyvem. Akkor keblére ölelt újra a világ. Nos, ezúttal ennyit magamról, magunkról és a húszas-harmincas évek forradalmi színházairól. 9 Otthonomban feleségemmel, Róna Magdával Szobánk sarka »