Budapest, 1979. (17. évfolyam)

10. szám október - Hidasi (Bruckner) János: Vigalmi Gárda Erzsébetfalván

A Munkás-Önképző-Egylet plakátja üzelmek miatt kiutasított munkás jött Magyarországra, és közülük sokan Erzsébetfalván telepedtek le!" Ez így is volt. A fejlődésnek induló hazai nagyipar kezdetben külföldről toborozta, szakmunkásainak egy részét elsősorban Ausztriából, Németországból, Csehországból. Ezek a munkások nemcsak szakmai ismereteket hoztak magukkal, hanem a szocializmus tanait is. Közülük nem egynek éppen munkásmozgalmi tevékenysége miatt kellett elhagynia szülőföldjét. Különösen a Soroksári úti Fegyver- és Gépgyár alkalmazott sok külföldről jött munkást, akik rögtön szervezkedtek, s szervezeteikbe magyar munkástársaikat is bevonták. 1892. március 20-án tartották Erzsébetfalván az első nyilvános munkásgyűlést a Soroksári úton levő Jószív vendéglőben. Ezen Engelmann Pál beszélt a munkások gazdasági helyzetéről és a szociáldemokrata párt követeléseiről. Bár csendőrszuronyoktól körülvéve tartották meg az első munkásgyűlést, ez nem riasztotta vissza a résztvevőket a határozott állásfoglalástól. Úgy döntöttek, hogy május elsején az erzsébetfalvai munkások szervezetten vesznek részt a fővárosi munkásfelvonuláson. Joggal írta a Népszava tudósítója erről a gyűlésről: ,,, . . Erzsébetfalván is mozog a föld!" Ettől kezdve az erzsébetfalvai szervezett munkások mindig ott voltak a tőke elleni harc sűrűjében, magatartásuk és számuk alapján jelentős helyet foglaltak el a fővárosi és az országos mozgalomban. Az erzsébetfalvai munkások — az általános gyakorlatot követve — már szervezkedésük kezdetén is nagy súlyt helyeztek a kulturális munkára. Tudták, hogy a műveltség szélesíti a látókört, segít a tájékozódásban, az állásfoglalásban. Felismerték a művészet mindegyik ágának a fontosságát, agitatív erejét, azt, hogy az irodalom, a zene, a képzőművészet is lehet az osztályharc fegyvere, ráadásul nem is akármilyen. Nem választották el a politikai munkát a kulturális tevékenységtől, egynek tekintették a kettőt. Ugyanakkor arra törekedtek, hogy ne csak a művészet élvezetéig jussanak el a munkások, hanem maguk is öntevékenyen, tehetségükhöz, lehetőségeikhez mérten kapcsolódjanak be a művészi munkába, ezáltal nemcsak a művészethezjussanak közelebb, hanem egymáshoz is, a szabad idő hasznos eltöltése mellett erősödjék a szervezethez fűződő kapcsolatuk, egymás iránti barátságuk. 1894 májusában megalakult az Erzsébetfalvai Első Munkás-Önképző-Egylet. Célja: ,,... tagjait felvilágosítani, oktatásban részesíteni, köztük a tudományt és a művelődést előmozdítani". Tíz éven át a község különböző vendéglőiben működött az egylet. Tíz év múlva sikerült bérbe venni a Posta és az Izabella utca sarkán levő épületet, Suda János ügyvéd házát. Itt nyílott meg 1904. november 20-án a munkásotthon; az avatási ünnepségen Weltner Jakab, a szociáldemokrata párt vezetőségi tagja mondott beszédet. A tagok és a vezetők egyaránt keresték a művelődés útjait. Mi az, ami összeforraszt, ami élményt nyújt, és nem kell hozzá díszlet, hangszer, befektetés? A dal. A közös éneklés. A fegyvergyári dolgozók alakították meg elsőnek még német nyelvű dalárdájukat a Batthyány utcában levő Hauber vendéglőben. 1900-ban Vincze Mihály karnagy vezetésével az Erzsébetfalvai Általános Munkásdalárda már magyarul énekelt. Az első világháború után dr. Ujj József, az Országos Munkásdalos Szövetség vezető karnagya irányításával szép sikereket ért el ez a dalárda, melynek magam is tagja voltam. Szerepeltünk a környékbeli munkásotthonokban, a Magdolna utcai Vasas Otthonban, a Zeneművészeti Főiskola nagytermében, sok vidéki városban és a rádióban is. Majdnem hat évtized múltán is átmelegszik a szívem az emléktől, amikor a nézőtéren helyet foglalók velünk együtt énekelték a dalokat. A Tanácsköztársaság bukása után, az első világháborút követő évek minden szempontból igen nehezek voltak. A gazdasági nyomor az ellenforradalmi terrorral párosulva ránehezedett az emberekre, a szervezetek meggyöngültek. Mihályi Zoltán néhány lelkes társával együtt gyűrkőzött neki a feladatnak, hogy ismét fellendítsék a munkásotthon életét. Ez sikerült is. A fegyvergyár előtti katonai barakk faanyagából felépítettek az erzsébeti munkások a Csillag utcai munkásotthon (Csili) területén egy nagy termet, a Posta utcában pedig — ugyancsak társadalmi munkában — egy 400 személyt befogadó színháztermet. Az előbbiben inkább táncrendezvényeket tartottak, a Posta utcában pedig a színjátszók próbáltak, játszottak. Szükség is volt a munkásság összefogására, hiszen a különböző polgári és egyházi egyletek is sorompóba léptek, s közel ötven ilyen egylet igyekezett bűvkörébe vonni a fiatalságot. Értek is el sikereket, de hogy legkevésbé a munkásfiatalokat tudták befolyásolni, az a jól működő munkás kultúrcsoportoknak köszönhető. Az ezerkilencszázhúszas években Nolipa István festőművész szervezett és irányított egy ifjúsági csoportot, amely hol legálisan, hol illegálisan tartotta előadásait. Pl. Marx Tőkéjének a szövegét bontották fel párbeszédre, és így vitatkozva, mindenki által érthető egyszerű formában adták tovább a politikai, közgazdasági igazságokat. 1894 és 1945 között a munkások közel száz színdarabot mutattak be Erzsébeten, ezenkívül számtalan kultúrestet rendeztek. Különös figyelmet érdemel a Vigalmi Gárda (a dolgozók így nevezték a munkásszínjátszókat) 1922-től 1926-ig terjedő működése, amikor minden vasárnap és ünnepnapon voltak előadások. Előfordult, hogy a Vigalmi Gárda egy időben két helyen is szerepelt, más-más műsorral, pl. Csepelen, Soroksáron vagy Dunaharasztin. Az erzsébetfalvai munkásotthonok színpadain ötven év alatt két munkásgeneráció mintegy kétszáz tagja szerepelt, közülük nem egy húsz-harminc éven keresztül. A felszabadulás után többen élethivatásuknak választották a színészetet, mint például Szecsődi Irén, Körösi Csöpi, Békeffi Lajos, Dinda 37