Budapest, 1979. (17. évfolyam)

10. szám október - Tamás Ervin: Orosháza

olvasással, sőt akadt közülük nem egy, kinek gazdag könyvtára volt. Ezek az emberek nyitottabbak voltak az új iránt, mint többi társuk. Nem véletlen, hogy éppen Orosházán toborzódott ennyire népes tábora az önéletíróknak. Kellett hozzá egy megszállott, lelkes szervező: Nagy Gyula nyugalmazott múzeumigazgató, s nem kevésbé szükségeltetett a „nyersanyag": értelmes parasztemberek, akiknek keze ugyan a kapához szokott, de nem forgott benne idegenül a ceruza sem. „Most nyolc parasztember írja irányításommal az életrajzát. De vajon sikerült-e összefognom őket? . . . Az írási kedvüket állandóan ébren tartottam. Elláttam őket visszaemlékezésekkel, önéletrajzkönyvekkel. Mikor érdeklődésüket jól felcsigáztam, összeállittattam velük a készítendő munkájuk vázlatát. Majd — o segítségem legfontosabb része — a folyamatos írás elindítása következett . . . Hamar észrevettem, hogy munkájuk felolvasása a nyilvánosság előtt szárnyakat ad az alkotóknak. Éltem is vele. Évenként egy-egy nagyszabású néprajzi est keretében mindig szerepelt 3—4 önéletíró paraszt. A több száz főnyi közönség lelkes tapsából sokóig merítettek erőt" — írja a szemelvénycsokor bevezetőjében Nagy Gyula. De meríthet-e erőt tapsból, biztatásból valaki, akiben az önkifejezésnek nyomai sincsenek meg? Orosháza önéletíró parasztjainak volt mit írniuk, közölniük, hiszen ha nem lett volna, hiába taps és biztatás, nem telnek meg százszámra a lapok betűikkel. Volt bennük vágy gondolataik, átélt éveik papírra vetésére, s megvolt bennük az önkifejezés érzéke. A föld végtelen szeretete nem zárta el a tágabb horizontot, sőt, ez vezette őket egyfajta politikai tájékozottsághoz, felvilágosultsághoz és az új eszmék iránti fogékonysághoz. Nyomukra Orosháza múltjában könnyedén rábukkanunk. A falut 1466-barr emliti először oklevél. 1566-ban, Gyula elfoglalásának idején elpusztult, s csak a XVII. század közepén települt újjá, hogy azután az 1700-as évek elején a rácok ismét földúlhassák. Következik hát újra a beköltöztetés: 1744 tavaszán a Tolna megyei Zombáról érkeznek „szabad telepesek". Míg a községben 1751-ben alig 169 házat számlál a statisztika, addig 1818-ban már több mint ezret — a zombaiak gyökeret vertek. S ha már gyökeret vertek, nem fordítottak hátat a harcnak sem: a múlt század negyvenes éveitől szakadatlanul küzdöttek a földért, a legelőért, a földesúri terhek és az adók csökkentéséért. — A 70 ágostai hitvallású evangélikus család ugyan Zombáról költözött ide, mivel ott lerombolták templomukat, s irdatlan béklyóként nehezedtek rájuk a jobbágyi terhek, de őseik Győr és Pápa vidékéről származnak . . . Bizonyítják ezt a történelmi dokumentumokon kívül a családnevek, s a kulcsos kalács sütése, amely csak azon a vidéken volt szokás — mondja az orosházi múzeum vitriné előtt Nagy Gyula, majd egy kisharangra mutat. — Zombáról hozták magukkal. Ennyit mentettek meg templomukból. A szenvedés, a kényszerű vándorlás tette rebellissé a zombaiakat, olyanokká, akiknek szemében a föld volt megtelepedésük, megélhetésük záloga: Harruckern báró pusztája egyenlő volt a nagyobb szabadság reményével. Az ősök kemény elszántsága történelmi folytonosságot nyert az év zázadok alatt. Táncsics Mihály parasztszekéren ment Orosházára népgyűlést tartani, hogy ott országgyűlési képviselővé válasszák. 1891. május elsején vér folyt az orosházi utcán, akárcsak 1937-ben, a nagyalföldi kommunisták letartóztatása idején, amikor 130 kommunistát vallattak és kínoztak az orosházi községházán. „Ha egy-egy szikra arra repült, Tiszántúl mindjárt kigyúlt, s égett gyönyörűen, mintha tudata volna egy különb, emberibb magyar életről" — írta Féja Géza „Viharsarok" című szociográfiájának előszavában. Nagy Gyula, aki sokáig kutatta Orosháza és környéke néprajzát, azt fejtegeti, hogy miben különbözik az itt lakó a szomszédos vásárhelyi pusztán élőktől. — Az orosházi nép rámenősebb, elevenebb, anyagiasabb, mint a vásárhelyi — állítja. — Errefelé „szűkebb" a határ, ezért csak úgy lehetett egyről kettőre jutni, ha a gazda okszerűen gazdálkodott, serénykedett. Minden cselekedetét a földéhség motiválta, hódító fajta volt, nem csoda hát, hogy a környező uradalmakat is megroppantotta. Güzült a paraszt, magának való, kívül tüske emberként. Ezen a vidéken nem volt annyira familiáris, családias a hangulat, mint néhány kilométerrel arrébb. Fakó arc, görnyedt hát, gyors ész- és kézjárás jellemezte az orosházi gazdát. A felszabadulás napjaiban a „legnagyobb magyar falu" (Darvas József nevezte így Orosházát) kiadta a kommunista politikai napilapot, a Népakaratot, otthona volt a kommunista párt helyi szervezetének, és a földre éhes parasztok egymás között a földosztásról beszéltek. Amikor pedig fölszabadult a főváros, elsők között küldtek élelmiszert az éhező budapestieknek. Az események gyorsan követték egymást: eljött a földosztás napja — 748 szegényparasztnak tűzték le a karót —, s 1946. január elsején a település is felsőbb osztályba lépett: város lett. Darvas József Orosházi változások című tanulmányában így emlékezik: „A várossá alakulás régóta vajúdó kérdés volt. A felszabadulás előtt is újra meg újra fölmerült, de a konzervatív beállítottságú községi képviselő-testület többsége állást foglalt ellene. A felszabadulás után azonnal napirendre került ez a probléma! A Nemzeti bizottság előbb intézkedett Szentetornya és egyes hódmezővásárhelyi pusztarészék Orosházához csatolásáról, ezek a várossá alakulási «mozgalomnak» az előkészítését, illetve részét képezték." Érdemes néhány mondatot idézni a községi képviselő-testület felterjesztéséből, melyben kérik, hogy a belügyminiszter Orosházát nevezze ki várossá: „Azért határozta el a község képviselő-testülete Orosháza községnek várossá alakulását, mert Orosháza mindenben felülmúlja a hasonló nagyságú községeket, úgy ipari, mint kereskedelmi téren, valamint kulturális és szociális szempontból. A helyi ipar és kereskedelem fejlettsége jelentős, Csongrád, és Csanád megyék jó része is ide gravitál." Hódmezővásárhely és Orosháza között ismét kitört a háborúság. Egykor a letelepedők sátrait, szállásait dúlták fel a szomszéd település lakói, most megvádolták őket, miszerint el akarják venni Vásárhely legtermékenyebb földjeit. Valóságos korteshadjáratot indítottak az elcsatolás ellen, a pusztarészeknek hatáskörrel rendelkező kirendeltségeket és megannyi engedményt ígérve. Hiába: Orosháza — területében megizmosodva — 1946-ban város lett. A ranggal azonban maradt, ami volt: elterpeszkedő parasztházakkal telehintett, a központban néhány módo-Csizmadia Imre 11 Nagy Gyula