Budapest, 1979. (17. évfolyam)

9. szám szeptember - Heim Ernő: Vendégeim a városról

Külföldi utazásaim legmara­dandóbb emlékei többnyire azo­kat az impressziókat őrzik, me­lyekre talán fel sem figyeltem volna máshol, csakis abban a vi­lágban, amerre éppen jártam. Svédország és Lengyelország, Anglia és Franciaország népének egy-egy elejtett szavából, gesz­tusából többet tudtam meg né­ha róluk, mint tudnék, ha akár évekig köztük éltem volna. Bi­zonyára innen ered az a különös hobbym, hogy olykor a mi Bu­dapestünket is igyekszem az ide­genek szemével látni, megismer­ni. Nem oly módon természete­sen, hogy magamat valamely kül­földről érkezett vendég helyé­be képzelem, inkább csak azzal a sejtéssel, mely néhány maguk elé mormolt szavuk vagy egy­másnak félhangon odasúgott megjegyzésük nyomán bennem ilyenkor felrémlik. Igen — gon­dolom —, valahogy magam is ilyenformán látnám ezt a várost, talán én is ezt az emléket vin­ném magammal az itt élőkről, ha most találkoztam volna velük először. Persze az így összeálló kép mozaikkockái között van, nem is egy, mely kissé disszonáns kom­ponense az egésznek. De akad néha olyan is, amelytől a ma­radandó kép végül is értékeseb­bé válik, mint amilyennek ad­dig önmagunk hittük. Érthető, hogy éppen ezek egyikére gon­dolok vissza mindenkor a leg­szívesebben. A Várnegyed Gyakran vezetek külföldieket Budapesten. Elsősorban termé­szetesen urbanistákat, építésze­ket. Egy alkalommal olaszoknak mutogattam a várost. A három­órás túrát — mint mindig — a Várnegyed ben fejeztem be. Mi­előtt azonban a Halászbástyán búcsút mondtunk volna egymás­nak, rövid sétára invitáltam őket a középkori, barokk, klasszicis­ta és modern paloták sorából összeálló, léptékükben és jelle­gükben tökéletesen egybehan­golt kanyargós utcákba. Ebbe — ahogy én nevezem — a századok során szinte önmagától kiala­kult szabadtéri stílustörténeti múzeumba. Utoljára ekkor is Farkasdy Zoltán Úri utca 32. számú házához vezettem a kis társaságot. Hiszen valamennyi vári rekonstrukciós megoldás közül ezt értékelem a legtöbb­re. Tervezője az egykori főúri palota megmaradt bejáratát, gó­tikus boltozatos, ülőfülkés ka­pualját és késő barokk-neoklasz­szikus udvari szárnyát — a ma építészetének formanyelvén korszerű lakóházzá kiegészítve — oly tökéletes egységbe kom­ponálta, hogy erre a helyre ér­ve már nem volt szükség sok szóra. Inkább a vendégekre bíz­tam, lássanak a maguk szemével. Ezúttal azonban az idegenek vá­ratlanul az én szememet is lá­tásra nyitották. Látásra nyitotta az a középkorú olasz dáma, aki hozzám lépve s kezét a vállamra téve, halkan, szinte megilletőd­ve csupán ennyit mondott: — Köszönöm uram, hogy ide ve­zetett, hogy ezt megmutatta. Mert ez az, ami Európa! Igen! A külső szép mögött először láttam meg magam is a lényeget. Azt, hogy a múlt ösz­tönös megbecsülése, az örökölt, de sajnos oly sokszor elpusztult értékek romjainak őszinte, nem hazug módon átköltött konzer­válása,a letűnt korok építőművé­szetének a ma újszerű igényeit kielégítő keretekbe történt har­monikus belekomponálása való­ban nem egyéb, mint a sok év­százados kultúra folytonosságá­nak tanúbizonysága. A pesti Champs-Élysées Persze néha maga a lényeg is lehet más és más. Erre akkor döbbentem rá először, mikor egy> m ég a háború előtt idegen­be szakadt honfitársunkat — aki alig tudott betelni a magyar fő­város rég elfeledett s újra fölfe­dezett varázsával — elcipeltem néhai Pogány Frigyes barátom egy előadására. A téma ,,A vi­lág szép városai" című előadás­sorozat keretében Budapest volt. Pogány vetített képeinek sora felvezette a hallgatókat a Gel­lérthegyre. Eléjük tárta a város csodás panorámáját. Aztán vé­gighajózott velük a Dunán, felso­rakoztatta a két part változatos látványát, a hidak szépségét. Vé­gül kivitte őket a Ligetbe, és onnan — a Népköztársaság út­ján át — bevonult velük a vá­rosba, a metropolis lüktető cent­rumába. Mindez megszokott, jól ismert kép volt számomra. Számtalan­szor végigjártam már e helyeket magam is, idegeneket, idelátoga­tó világjáró turistákat kísérve is. Az utolsó képsor mégis meghök­kentett. Újszerűnek? csaknem idegennek tűnt előttem. .. Ho­gyan? Valóban ilyen az egykori Andrássy út? Valóban a „város­ba vezetés" lenne az igazi funk­ciója? És végighaladva rajta, va­lóban így követik egymást az él­mények? Bizonyára igen: Hiszen a kép lenyűgöző. Pogány szavai meg­győzőek voltak. Arról beszélt, mint lesz egyre tudatosabbá az emberben a nagy városvalósága, midőn a Ligetből befelé haladva előbb csak a kertes, szabadon ál­ló, egy-kétemeletes beépítés vá­lik zártsorúvá, aztán eltűnnek kétoldalt az előkertek, majd a négyes allét kettős fasor váltja fel, miközben megemelkedik a házak magassága, és a belvárosi szélességűre, városi léptékre át­váltó reprezentatív útvonal mentén végül megjelennek a monumentális épületek, a fény­űző üzletek kirakatai, az étter­mek, és előttük éjjel-nappal ott hullámzik az utca mozgalmas, nyüzsgő emberáradata. A Város­ligetből szinte észrevétlenül a vi­lágváros belvárosába értünk. A többire már alig figyeltem. Gondolatban újra és újra végig­jártam az utat. Egyszer, kétszer úgy, ahogy az előbb elémtárult. Azután megpróbáltam az ellen­kező irányban is. Úgy, ahogy én vezettem eddig a várost megis­merni, megérteni, megszeretni kívánó építész-urbanista vendé­geinket. Vagyis belülről kifelé haladva. Hiszen én ennek az út­vonalnak az értékét elsősorban abban láttam, hogy az a város la­kóját a fénylő, zajló életből a csendesebb, nyugalmasabb ter­mészet világába hivatott vezetni. És szépségét — az Engels térről elindulva — éppen egyre széle­sedő, fokozatosan feloldódó jel­legében, az épületek magasságá­nak harmonikus, szakaszonként egymást követő csökkenésében, a fasorok megkétszereződésé­ben, majd az előkertek megjele­nésében, és végül a zártsorút felváltó kertes beépítés kibonta­kozásában véltem felismerni, mely után — úgy éreztem — már nem is következhet más, mint a Liget fáinak lombtengere. Melyikünk látta, melyikünk láttatta helyesebben sugárutunk való értékét? Melyikünknek volt igaza?... Valószínűleg mindket­tőnknek. Mert nagyszerűsége éppen abban rejlik, hogy így is, úgy is van mondanivalója. Hi­szen akár kívülről befelé, akár bentről kifelé haladva, érezzük, éreznünk kell, hogy valamely cél felé közeledünk, és hogy ezt a célt, ezt a végkifejlést minden egyes szakasz, minden egyes lép­tékváltás logikusan előkészíti, szinte önmagában meghatározza. Kettőnk kétféle látásában leg­feljebb az egész pályánk során sajátunkká vált beállítottságunk játszik szerepet. Egyikünk min­denkor magát a várost, a terek és utak, az épületek és a nagy­együttesek harmóniáját, az em­beri alkotásnak a részletekből összetevődő rendszerét, a mű­alkotást látja. Másikunk' pedig mindebben elsősorban magát az embert, annak természet utáni nosztalgiáját véli fölfedezni. Per­sze ezt és azt sohasem szabad, sohasem lehet — de soha egyi­künk sem kívánta — egymástól elválasztani. Vendégemmel másnap kétszer végigjártam a sugárutat. Először bentről kifelé, aztán vissza, kint­ről befelé. Kíváncsi voltam, fel­ismeri-e annak kettős, egymás­nak ellent nem mondó, egymást kiteljesítő értékét. — Nos, hogy tetszik — kér­deztem utána egy presszó tera­szán megpihenve. — Csodálatos! Szebb, mint a Champs Elysées — mondta elra­gadtatva. — Már hogy volna szebb?—fe­leltem. — Csak más. S gondolatban hozzátettem: és a miénk. .. Ez az, ami valóban csodálatosan szép benne. Budapest „charme"-ja Egy város varázsa olykor még­sem azzal hat az idegenre, hogy amit itt talál, az számára újsze­rű, avagy speciális helyi érték. Erre — tudva-nem tudva — egy francia barátom tanított meg, aki már többször járt Pesten. A várost jól ismerte. így hát mi­kor taxiba ültünk egy újabb la­kótelepünk megtekintésére, nem is tartottam szükségesnek, hogy útközben felhívjam figyel­mét a látnivalókra. Inkább hagy­tam, hogy ő beszéljen. Még él­veztem is, hogy ezúttal — mint­ha én lennék a külföldi és ő az idegenvezető — érdeklődéssel hallgathatom, amit erről a város­ról még érdemes megtudnom. — Lássa, én itt azért érzem ma­gam mindig oly végtelenül jól — jegyezte meg közbevetőleg —, mert néha csaknem úgy tűnik: otthon vagyok, Párizsban. Különös valami ez. Hiszen az ember kül­földön általában éppen az újat, a szokatlant keresi. Engem maguk­nál mégis az fog meg, ami ugyan egészen más, mint nálunk, de ha lehunyom a szemem, egyszerre úgy érzem, hogy u Rivolin járok, hogy lépten-nyomon párizsi ember­be botlom. — Miért — kérdeztem kíván­csian —, mi a közös, vagy lega­lábbis hasonló magukban és ben­nünk? — Nem tudom — felelte el­gondolkozva. — Talán csupán az, hogy... Ebben a pillanatban előrees­tünk a kocsiban és a fékek csi­korgását csak a sofőr éktelen szitkozódása harsogta túl. Mel-

Next

/
Oldalképek
Tartalom